Történések…nem betonon…

Murghab-ban tök jót aludtunk. A picit túlárazott reggeliból nem kértünk, így rövid kupaktanács után úgy döntöttünk, hogy a hivatalos útvonaltól eltérően visszamegyünk egyenesen Khorogba. A tűzoltó megy szépen a pamír hájvéjen, mi meg a Forddal felmegyünk az általunk ismert legmagasabb hágóra, ami kb 4860 méter magasan kel át a hegyek között. Egy picit belemelegedtünk a beszélgetésbe így vissza kellett kissé fordulnunk, majd fel és fel és felfelé :)

Rohadt hideg volt fent. Másfél méteres jégcsapok lógtak a néhol három méternél is magasabb hófalakról. Hiába no, a júniusi meleg mindenhol jelzi a nyarat :)

Lefelé már nem volt semmi, csak a pockok (ami nem tudom milyen állatokat takar igaziból, meg a rossz út). Khorogba beérve sikerült valami szállást keríteni, ami az én esetemben egy erkélyt jelentett az elmaradhatatlan mamusz mellé.

Míg a többiek elmentek egy nem koedukált helyi Egerszalókra fürdeni, mi Vinczegével ettünk és ittunk. A többiek csatlakoztak, majd irány aludni.

A Pamír nagyon állat hely. Mindenkinek ajánlom, aki teheti, hogy eltölt itt egy-két hetet. Az emberek annak ellenére nagyon barátságosak és segítőkészek, hogy a szovjet itt is letette lábnyomát. Megtanította például Őket orosz mintára házat építeni. Van az a klasszik kocka vityilló, aminek vékony fala és egy rétegű ablaka van. Tényleg jobb, mint egy jurta, mert van benne fürdőszoba és helységek, de van vele egy pici baj. Fűteni kell benne. Mivel itt nincs fa, azt találták ki a helyiek, hogy a helyi bokorral tömik meg a kályhákat. A helyi bokor kb 100 év alatt nő meg, így jelenleg 70-80 kilométer távolságból hozzák azokat…a jurtákat meg már nem képes nagyon senki felépíteni…pedig ott nem nagyon kellene fűtés.

Mindez azonban apróság :) Az elmúlt század elején egy földrengés egy picit elzárta a Murgab folyó völgyét és létrehozott egy 500 méter mély, 60 km hosszú és 3-4 kilométer széles tavat. Amint egy újabb földrengés lebontja a völgyet elzáró kőrakást, a kutyát nem fogja érdekelni, hogy nincs a közelben bokor a fűtéshez :) Állítólag az Aral tóig folyik majd el a víz…

A khorog-i szállásunk egy pompás kenyeres, rántottás reggelivel indította el a napot. Gazsi és Barnabás az ismét elgyengült kipufogót próbálta megjavíttatni, Laura és Gábor kihasználták a viszonylag normális szállás nyújtotta lehetőségeket, én meg megbeszéltem Ákosékkal, hogy megyek velük, mivel a tűzoltó személyzete nem volt feltétlen híve a hegyek közé való menetelnek. Utóbbi később nem bizonyult igaznak, de ez már nem változtatott a tényen, miszerint a Fordban utaztam kicsit.

Khorogból a „Pamíri Autópályán” mentünk fel Bulunkulba. Az egészről nagyon sokat nem tudok mesélni, mert elkapott valami hely baci, így végig aludtam az egész utat :) Az alvást csak az törte meg, hogy a 2100 méteres magasságból (Khorog) kb 2-3 óra alatt felmentünk 4000 méter körülre, ami magassági betegséget okozott néhányunknál. Vinczegén kívül – aki mondanom sem kell, különösebb gond nélkül viseltet a vérében szállított oxigén mennyiségének változását – majdnak mindenki zsibbadó végtagokkal és lila szájjal érkezett a Bulunkuli „geszthausz”-ba. A szállás alapvetően két helységből állt. Az egyikben füst volt a kályha miatt, a másikban meg az étkező :) Pici hóvihar és szerintem fűtetlen pár fokos mínusz volt a jeges szél mellett. Jó éjszakát :)

Reggel, immár Immodium Kapitány seregeinek támogatásával indultunk tovább Murgab-ba. Ez már a Pamíri régió legkeletebbi települése. Szintén jó magasan, 3500 méter magasan található, kb 30 kilométerre a kínai határtól. Az idő szép volt és az alapvetően nagyon rövid (120 km) távot azzal próbáltuk színesíteni a tervek szerint, hogy keressünk működő gejzírt és barlangrajzokat, meg hágót. Na az első sikerült is, bár pici csalódást okozott a gejzír mérete és ereje is :) Mindegy, ha hunyorítva nézzük a lenti képet, lehet nagynak is képzelni.

A hegyek közül kifelé Ákos és Vinczegé eltévedt, így nagyon másra már nem volt idő, így indultunk Murgabba. Eközben Gazsi a tűzoltóval próbált barlangrajzokat keresni az ondrusdoktor által megadott koordináták alapján. Picit nehezítette a dolgot, hogy a koordináták nem voltak jók, de ezen már meg sem lepődtünk :)

A murghabi érkezést követően fogadott minket a körzet elnöke és egy helyi segélyezést támogató szervezet itt lévő asszonya a volt pártházban. Mondtak beszédet, meg tapsikoltunk. Kb ilyen lehetett ez negyven évvel ezelőtt is :)

Az itteni szállásunk kafa volt, ettünk is valamit, majd alvás.

Nagyon jót aludtam a kocsi tetején, Gazsi felépült, Gáborék szobájában nem csillapodott a büdös, reggeli meg nem volt.

A tegnapi defekt megjavíttatása és tankolás után elindultunk fel a hágóhoz, hogy átkeljünk a hegyek Afganisztán felőli oldalára. Nem tudom hogy mi az oka annak, hogy külön engedély kell a bejutáshoz, de a szervezők sem voltak ezzel egészen tisztában, ami ezen a túrán már nem az első alkalom. Annyit sikerült megtudni, hogy mivel a hágó nincs nyitva hivatalosan, így valami nacsalnyikot kell felhívni és az Ő bólintásával mehetünk fel a hegyre. A sorompónál lévő szervező csóka – nevezzük ondrusdoktornak – egyáltalán nem hívott fel senkit és nem is csinált úgy általában semmit. Próbáltam kérdezni, hogy miért nem tesz semmit, mire a válaszát idézném: „…Attila nem töltötte fel a kártyámat…”. Hát akkor essen beléd a nyű Te szegény ! :)

A helyi rendvédelmi szervvel abban maradtunk, hogy Ő segít leküzdeni a tadzsik nyelvvel kapcsolatos problémánkat és beszél a nacsalnyikkal ha együtt lesz minden autó. A minden autó megérkezéséig dinnyeevéssel és a patakon való átkelést nehezen teljesítők ráncigálásával töltöttük el.

Természetesen a mercivel problémamentesen átkeltünk, amennyiben figyelmen kívül hagyjuk azt az apró kipufogó tuningot, amit utólag végeztünk el :)

Nnnna…szóval uszkve hét órát álltunk a sorompó előtt, mire a nacsalnyik megadta a szóbeli ukázt az indulásra. …pedig már kezdett kibontakozni annak lehetősége, hogy kibucot alapítunk, bevesszük az általunk hasznosnak ítélt helyieket (traktorost, sorompós embert), majd termelő eszközeiktől megfosztva Őket egy kereskedelmi központtal egybekötött vámszedő és pénzváltó helyet alakítunk ki….de erre már nem maradt idő. Fel a hágóra. Olyan 1600 méter magasról indultunk és a hágó legmagasabb pontját 3250 méter körül értük el. Hó, sár és szépségesség :)

A hegyről lefelé megtapasztaltuk, hogy milyen az amikor felforr a fékfolyadék és egyszercsak nem lesz fék, majd az eddigiekhez mérten átlagosan rossz úton jöttünk el Khorogba. Az út nem tudom milyen volt, de Gazsi szerint néha akár hatvannal is lehetett menni. A hét órás sorompós bénázás miatt az afgán oldalból semmit sem láttunk és a szálláson is kb hat másodperc alatt aludtunk el. Mindenki jól van, Laura a ballagás miatt aggódik, Gábor folyamatosan dohányzik, Gazsi a szeretetvasúton ül, míg Barnabás tervez…Isten meg végez :)

Holnap ismét fel a hegyekbe…vadkemping…4000 méter körül. Ahhoj.

A szállásunkon több imádni való részletet sikerült megfigyelni. A három egyenruhában ténfergő helyi némber csak ordítozva tudott bármiről is beszélni és mindezt természetesen a mi szobáink folyosóján tették. Gazsi és Barnabás gőzgéppé alakította a dedikált bojlert és ezért az egyik aranyfogú mamító mindenkit felvert álmából. Mindezt bőven kompenzálta a szobai papucs és az isteni víztakarékos kád, ami olyan, mintha mély lenne, de nem az.

Reggel sikerült az előgyújtást pótolni az autóban, majd kerestem egy lakatost, aki – mint utólag kiderült – kevéssé tartós megoldással megheftölte a kipufogónkat. A munka során igaziból sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek a vodka fogyasztásra, mint a munkára és mivel az Ügyfél az első, így én sem maradthattam ki. Szto gramm…pfff.

Van Nurekben egy egész nagy erőmű, aminek működött a túlfolyója…pára, szivárvány és dübörgés az, amit el kell képzelni a lenti kép mellé.

Ja, Gazsit éjjel elvitte a hasmenés szellem, majd a láz szellem és ezután mindegyik elhagyta a kiürült testet, ami csak szuszkázott és zötyögött…immár jól van :) Az út amellett hogy igen pocsék volt, amellett gyönyörű.

A szállásunk ismét csodálatos volt. Vagy 15 szoba…egy vécé, egy zuhi…birkaszag…hibátlan. Megettük a napi szmekket és az Ákosék által rekvirált cseresznyét, majd némi beszélgetés után Barnabásékkal ellentétben a kocsi tetején aludtam.

Ja, volt egy szép defektünk is ma, így reggel ott kezdünk, majd irány fel magasra és Khorog.

Tudtátok hogy az eukaliptusz emésztéséhez szükséges bacik, nincsenek meg az újszülött koala pocakjában ? Mind a tény, mind a bacik pótlásának módja újdonság volt számomra :) Gazsi, koalas…friends….forever :)

Reggelire kaptunk zsíros rántottát és aszalt gyümölcsöket és ajándékba egy doboz kínai teát :) Eredetileg egy a túráétől eltérő útvonalon indultunk volna el a Tadzsik főváros mellett található Nurek városába, de állítólag a vágyott határ zárva van, így a hivatalos helyen mentünk át.

Óriási szerencsénkre sikerült körülbelül 60-as oktánszámú benzint tankolnunk, így a mai nap minden eseményéhez közepes motor csörgést kell elképzelni. Az út az afgán határ felé vezetett és a hegyek között autóztunk. Ezek még csak kicsik, de már közeledünk :)

Az üzbég-tadzsik határra annak zárását megelőző fél órában értünk, és kb 3 óra alatt át is sikerült vergődni rajta. A határon az immár szokásos zenei aláfestéssel jutottunk át. A tadzsik út valósága és az itinerben lévő leírás nem volt igazán szoros kapcsolatban. Ugyanolyan iszonyú törött aszfalt volt Dushanbe-ig, mint bárhol eddig, ahol gyakorlatilag nem volt út. Nurek felé át kellett menni Dushanbe városán, ahol cimbiztünk hely mentősökkel (kolléééééégaaaaa :) és csak ámultunk az európai szemmel nézve is valódi fővároson. Próbáltunk út közben valami nívósabb üzemanyagot is szerezni, minek köszönhetően a motor csörgése elmúlt, de valami dugulásunk is lehet, mert az autó nem megy és nincs élvezet.

A szállásra kb fél kettőkor értünk. A telenor nem roamingol ebben az országban…illetve roamingol, de csak háromból két kártyával, szóval ezért a telefonos csend. Hipernet bassz :)

Reggel valami hibakereséssel kezdünk, majd irány a 180 kilométeres táv. amire 8 órát mondtak. Képek később.

Reggeli közben nem tudtuk eldönteni, hogy mi legyen a mai kalandos sivatagi körrel, így úgy döntöttünk, hogy a szerencse fog dönteni. Mivel a pénz írás lett, így nem mentünk a sivatagba a pocsék itiner beli leírás után (hogy küldhetnek be embereket GPS koordináták nélkül a homokba ?!) az üzbég autópályán elgurultunk Samarkandba.
A samarkandi szállásunk a belváros szélén volt. A szoba rendben volt, de az enyémben volt egy telefonfülke. Nem mondom, hogy értem, de hát ez egy másik kultúra.

Samarkand Timur Lenk városa. Itt lakott az Ő szeretett nekével, akit Kínából rekvirált. Ez az egész bukharai, khivai és szamarkandi mecset őrület és épület sokaság nem lenne, ha nem Ő lett volna az aktuális diktátor.

Tényleg nagyon szépek ezek a helyek és samarkandban az általunk meglátogatott két mecset monumentális. A kisebbiket, a háborúban lévő Timur felesége építtette meglepetésként az Urának. Hatalmas a hely, és értem is hogy meg akarta örvendeztetni az embert…de azért én a helyében nem lennék feltétlenül boldog, ha a konyhapénzt az asszony mindenféle mecsetekre szórná el :)

Miután jól kivárosnéítük magunkat, ettünk némi saslikot kenyérrel. Próbáltam megszerezni az utolsó birkaszívből készült darabot (mert az igazán üzbég), de sajnos nem sikerült.
A szállásra visszatérve elfogyasztottuk Gazsi Édesapjának pálinkáját (amihez szeretnénk gratulálni innen is, mert nagyon jó), majd pihi.

Reggel Tadzsikisztánba megyünk és hosszú nap vár ránk.

A Bukharában eltöltött pihenőnapon igaziból nem terveztünk semmi különöset. Reggeli után Barnabás és Gazsi elmentek városnézésre, majd Gáborék is, én meg ismerkedtem a lassan megérkező csapattársakkal és lustálkodtam.

Délután aludtunk egy jót, majd elmentünk vacsizni. Sanjar – akivel délután ismerkedttünk össze – elvitt minket egy helyre, ahol némi konyak tukmálást követően megpróbáltuk

Tőle megtudni, hogy milyen itt élni. Úgy általában rendben van minden, tekintve, hogy béke van (100 nemzetiség van egy országon belül), politikai stabilitás van (gyakorlatilag a kommunista utódpárt és annak párttitkára viszi az országot). Az autópálya szerinte sosem készül el, míg az adó 13%…ja, és oroszul sikk beszélni :)

Megtudtunk néhány parciális dolgot Viczegé borotválkozási szokásairól és a helyi lányokról is. Az Aral tóval kapcsolatos álláspontunkon is változtatott kicsit, amikor barátunk megjegyezte, hogy az csak egy dolog, hogy a tó maga kiszárad, de ahogy kinéz a dolog, az embereknek sem nagyon lesz mit inniuk egy idő után. Fél nap mulattunk azon, hogy itt minden autó Daewoo Nexia, vagy Matiz, vagy egy ilyek kis Subaru Libero szerű busz, és hogy mit csinálnak akkor, ha lopás történik. Nos, egész egyszerűen lezárják a várost és minden autót ellenőriznek. Általában egy órán belül megvan az autó.

A szállásra visszatérve még csacsogtunk picit és alvás. Reggel irány Samarkand.

A szállás klassz volt. Nyilván volt benne pár számunkra érthetetlen dolog, mint a vécéülőke melegítő és, hogy van benne egy étterem, ami nem működik, de ettől szép az élet :)

Reggel egy aszalt gyümölcsös reggelit kaptunk kenyérrel és szalámival, meg sajttal. Gondoltam kérek hozzá egy kis vajat, de végül enélkül indultunk megnézni a várost. A szállodánk gyakorlatilag az óváros szélén volt, így nem kellett az iszonyú melegben nagyon sokat gyalogolni. Khiva nagyon szép óvárossal bíró város, ami nagyrészt puskázásból, kardozásból és a rabszolga karavánokból beszedett pénzből jött létre. Igaziból maga Üzbegisztán nem is nagyon létezett régebben, hanem független kánok felügyelete alatt működött a terület. Khiva is egy ilyen volt. A kán, mint helyi vezető rendelkezett a város bevételeivel, és abból költött jelentős összegeket saját kedvtelésére. Legtöbben mindenféle palotákat és várakat építettek. Gyakorlatilag ebből áll a jelenlegi város…vagy műzeum…vagy városmúzeum is.

Az utolsó kán okosan belátta, hogy a Szovjetúnióval nem érdemes picsogni, és ezért gyorsan elfogadta annak vezetését. Nem tudom, hogy akkor okos döntés volt-e, de annyi bizonyos, hogy a várost nem rombolták le és eredeti állapotában maradt meg a mai napig.

Van külső fal, meg persze belső fal és rengeteg szép régi épület. Mi megnéztük a Kuhna Ark-ot, a Muhammed Ahmin kán által épített palotát, a Juma nevű templomot és ittunk egy pompás kávét, meg ettünk is.

A Kuhna Ark a khiva-i vezetők lakhelye volt. Gyakorlatilag egy középkori okmányiroda…vagy inkább mint a ceglédi önkormányzat…ahol a kán háreme, a bíráskodás helyszíne és ahol a törvénykezés zajlott. Volt még itt börtön és trónterem is.

A juma templom elég megkapó látvány, ami egyrészt segítette a hinni vágyót abban, hogy higyjen, másrészt a még nem hívőt arra ösztönözte, hogy lépjen be, fizessen tagdíjat és fogadja el az utijegyét a paradicsomba, ahogy mézzel és sörbettel folyó kánaán, valamint 60 csaj várja.

A templomban valami kétszázakárhány oszlop van, amiből – ha jól emlékszem – 8 darab ezer éve áll a helyén.

Ja, van ott egy minaret is, amit az egyik kán elkezdett építeni, majd jól meghalt és az őt követő nem folytatta, mert szerinte onnan be lehetett volna látni a hárembe, amit még a kasztrált müezzinnek sem kéne…így ez félben van…de szép azért :)

Miután zöldégleveses és palmenyis ebédünket picit kipihentük, jól elindultunk Bukharába. Az elképzelt aszfaltút igaziból csak nyomokban létezett és elmondhatatlanul hosszú 450 kilométeren vagyuk túl.

A bukharai szállásunk is rendben van. Gábor és Laura is megérkeztek épen és egészségesen :) A holnapi nap pihenős, amikor szerzünk gázpalackot és kitaláljuk, hogy a szamarkandi 46 fokot hogyan fogjuk kibírni. Holnap után valószínűleg kihagyjuk a Kara-Kum sivatagot és megyünk egyenesen Samarkand-ba.

Mival vannak kukacoskodó olvasók, akik azzal vannak elfoglalva, hogy azt vizslassák, hogy Astrakhan végülis nem Kazahsztánban van, hanem Oroszhonban, így ezentúl lehet, hogy a Szovjetúnió nevet fogom használni minden országra :)

Ja, és Árpinak pedig találtam egy érdekes traktort :)

A reggeli gyors ébredést követően, végre irány az Aral. Miután megnéztük, amit akartunk, elvittük immár saját Portugáljainkat a saját autójukért és tűz Khivába, ahol most is vagyunk. Ettünk, ittünk, elég jót buliztunk. Mindenki rendben és jó van. Holnap irány Bukhara, ahol Laura és Gábor csatlakozik hozzánk. Jók legyetek…csók :)

Aral sztori:

A szép az egész Aral sztoriban, hogy egyáltalán nem balesetről vagy katasztrófáról van szó a kiszáradás kapcsán, hanem egy szovjet terv megvalósulásáról. Az akkori tudósok és mezőgazdasági szakembereknek, valamelyik vodkagőztöl ködös napon, eszébe jutott, hogy milyen pompás lenne ezen a környéken gyapotot termelni. Az Aralt tápláló folyót egészen egyszerűen elterelték a gyapotföldekre. Tervben volt még, hogy Szibériából (mer’ az ide közel esik) egy csatornán vizet vezetnek a környékre, íg ybiztosítva a közép-ázsiai terület vízellátását. Mondanom sem kell, hogy ezt a vizet sem az Aralba tervezték vezeni.

(itt elvileg kéne lenni vagy 20 méter víznek !)

Az ötvenes évek óta (amikor is elkezdték ezt a remek tervet), a tó ketté vált a víz szintjének csökkenése miatt, majd a kilencvenes évekre a vízszint 16 métert (!!!) csökkent…ez már kezdett szerintem gyanús lenni ezeknek az eszementeknek szerintem, mivel a víz már 80 kilométerrel visszahúzódott, a parton szárazon hagyva a régi kikötőket és az ott lévő hajókat is.

A halászat megszűnt, mert a vízszint csökkenése, és a vegyszerek gyakorlatilag kiirtották a halakat. A kiszáradó tóban már nincs annyi víz, hogy ott fenntartható módon lehessen mármit is csinálni. Ami víz megmaradt a tóban, az a párolgás miatt elkezdett sóssá válni, ami az édesvízi halaknak csak egy picit jó. Húsz faj tűnt el a föld felszínéről és kb 60000 ember maradt munka nélkül…

A kiszáradt mederből a tó eltűnése miatt elsivatagosodott tájon sós homokviharok indulnak, amelyek nyilván tök jót tesznek a még itt maradt emberekkel, és azokkal akiket elér az itteni szél.

Megy valami egyezkedés az érintett országok vezetőivel arról, hogy kéne víz a tóba, de elég nehéz elképzelni, hogy a jelenleg a gazdaság gerincét képező gyapot termelést elfelejtik és átállnak valami másra. Hát ilyen az, amikor a gondolatot tett követi. Pár kép a Muynakban felállítot emlékműtől (műholdképek 1950-től napjainkig, és a kikötő)

Reggel nem mondom, hogy frissen keltünk. kb 5 óra alvás jutott aznap estére és nem volt kannánk és nem láttuk a Kaszpi-tengert sem még. A kanna dolgon a bazárban segítettünk, de a tengerhez nem találtunk oda. Tudom, hogy egy tenger nagy és hogy „ki az a marha, aki nem talál meg egy tengert”…de mivel beleszóltam a navigálásba, így nem lehettünk sikeresek.

A sikertelen közelítési kísérletet után elindultunk a határ felé. Az út egy részét kb oly módon építették, mint nálunk az M7-est, csak itt kilógtak a betonkockákból a vasrudak. Miután ez a betonkockás izé eltűnt, a már megszokott látványt unatkoztuk végig, a határig.

A kazah oldalon minden rendben volt, de az üzbég oldal egészen jól hozta egy afrikai határátlépés szépségeit. Kb négy órát töltöttünk az üzbég oldali belépéssel, amit csak az a tény dobott fel, hogy a végén, a határőrök kérésére a kedvenc Molotov számomtól dübörgött a vámosok csarnoka :)

Az országba váltottunk némi pénzt, majd nagy sietve elindultunk az Aral tó medre felé.

Otthontól távolodva a benzin oktánszáma folyamatosan csökken. Itt már szigorúan 80-as oktánszámú benzin érhető el leginkább, melynek ára körülbelül 150 Forint literenként. Pompás autónk az alacsonyabb oktánszámú üzemanyaggal picit jobban megy és kevesebet is fogyaszt…én sem értem :)

Egy út menti kávézónál (ez volt kb a második épület a határtól távolodva az első 150 kilométeren) vettük észre Joao és Paolo (két portugál barátunk), valamint Thomas autóját. A niva (Thomas és kedves neje) egy picit elkezdte forralni a vizet és picit vizesedett a kipufogó tömítés is, ami ennél a motornál sok jót nek jelent. A vége az lett, hogy a Portugálok bepakolták a csomagjaikat a jó autóból a Fordba, ők maguk meg beültek hozzánk a tűzoltóba. Thomas és az Ő társa az Úrban pedig a portugál Nissan segítségével elhúzta a szakadt Nivát szerelőhöz, mondván, hogy másnap visszaadják az autót és készen lesz a Niva is :)

Szóval elindultunk befelé az Aral felé. Az út egy KC7 nevú falun keresztül vezetett, ahol tavaly picit felrobbant a gázszivattyúhoz tartozó turbinás izé és a körülötte lévő darut és egyéb cuccokat darabokban szétszórta néhány 100 méteres körzetben. Amúgy magából a faluból semmit sem láttunk, mert sötét volt már mire odaértünk és a tóig sem mentünk el, mondván, hogy úgysem látunk majd semmit. Volt szmekk, volt gázégő, mi baj lehet ? :) Éjszaka Gazsi a tetőről leköltözött a földre és ott aludt, Barnabás továbbra is a tetőt preferálta, míg én a hátsó ülésen aludtam. Reggel picit későn ébredtünk és némi pakolászás után indulás a tó medréhez.