Hát befutottunk a célba, de előtte még kihasználtuk a nemzetközi összetartást vagy kétszer a gambiai kékekkel…meg húztunk is 123-as mercit…meg hagytunk ott szállást, ami úgy nézett ki mint bármelyik rendes putri. Összefutottunk egy ál-tanárral, aki ravaszul meg akarta kaparintani a gyerekeknek szánt ajikat, de lebukott azon, hogy nem tudta hol van az iskola. Ilyesmit. Egy nagyon klassz kis helyet találtunk, ahol alszunk és amitől nem messze épp áruljuk az autót :) :)

(Lucas, your smile so fantastic !! :D :D :D )

Nem mondható erősnek az érdeklődés…de azért majd lesz valami :) 31-én hajnalban indulunk haza végre…hát már ailg várom :)

Rokk !!!

A szavannán puskalövésekre ébredtünk. Ricsi laposan ugrott neki fejjel a pajesz oldalának. Amikor a második körben hallottuk a lövéseket, már Zoli is azt mondta hogy „Ne! Már megint?”. Norbi csak röhögött :) A történethez tudni kell, hogy valamikor régesrégen Zoliék egy nem teljesen világos üzleti tranzakció kapcsán épp akkor töltötték idejüket Bissauban, amikor megpuccsolták a regnáló kormányt és pici lövöldözés és reptérlezárás után egy hosszabb időt töltöttek Nyugat-Afrika kokainkereskedelmi fellegvárában, mire el tudtak jönni. Mivel nem volt puccs, késztettem egy igen egészséges zabkását és rövid pakolás után elindultunk. Tambacounda városában a Lőrinccel felderített Best Burger hamburgervárában ettünk egy jót. Lucas – aki a mi saját nyelvünk (iszonyú profi…saját tolmácsunk van 6 nyelven) – a kaja jelentős maradványait két utcagyerekkel osztotta meg. A srácok (8-10 évesek lehettek) elmesélték, hogy a szüleik eladták őket a közlelben ácsorgó két fekának, akik a gyermekétkeztetés olyan költséghatékony módját alkalmazzák, amit leginkább éheztetésnek lehet hívni. Nem szoktam sokat komolykodni itt, de basszus. Azért na !!
Amikor elindultunk, pár utcát lezártak és pár tucat gumit felgyújtottak a helyi motorosok, mert a kormány kitalálta hogy a kismotorokra is jogsi kell. Mivel Szenegálban a demokrácia olyan módját alkalmazzák, ami nem merül ki kőkemény facebook posztok megosztásában és kommentelésben, kb lezárták a motorosok a várost. Eközben a helyi rendőrök mindenféle pickupokkal krúzoltak a városban és minden az autó mellett lévő motorosra rávertek egyet a méteres gumibotjukkal. Hozzánk nyilvn a kutya nem szólt és mindenki azt mutogatta vigyorogva hogy melyik poros utca a kerülőút. Rém profik voltunk, mert szirénázva vágtunk át a kisutcákon és pár durakodó helyi autósra még rá is kukorékoltunk.

A wassadou-i kempingbe fényes nappal érkeztünk (bocs) és a melegtől kicsit megfáradva beültünk az étterembe, ahol jómagam gazellákkal ismerkedtem, míg Ricsiék elmentek viziló lesre. Én sikeres voltam, Ők nem :)

A nap későbbi része homáyba vész. Lett közös szelfink PunpedGabóval, aki valószínűleg otthon felejtette a pumpát, mert csak egy vézna kis gyökér, akinek kb 20 percébe tellett megértenie hogy hogyan készül a poharas szmekk és hogy miért is nem kell hozzá fazék, csak melegvíz. A napi küldetés mindenesetre azzal lett teljes siker, hogy talpig izolációs fóliába burkolózva, fejünkön a Spice Girls paróka szett legjobb darabjaival magyaráztuk Lucasnak hogy mi az a petymeg és hogy a vegetáriánus petymeg miatt olyan kihalt Mauritánia. Mivel lusta voltam sátrat állítani, a Gambia partján a függőágyban aludtam, ami tök oké is lett volna, de valamikor hajnalban és velem ellentétben a korlátait nem ismerő lengyel felvert álmomból, mondván hogy elloptam a hálózsákját és hogy adjam vissza. Először oroszul küldtem el a picsába, majd angolul, de csak basztatott a világháborús huszárrohamok és biciklis támadóalakulatok népének igen ittas császára. Hát mondom bazmeg, gyere a fényre és nézd meg hogy nem a Te zsákod. A fényen a mókus megállapította hogy valóban fura ez a zsák és hogy akkor nem tudja mi lehet a baj. Mondom a vodka lesz a bűnös szerintem és megtudakoltam hogy mi vezette hozzám. Lassan kibogoztuk, hogy elment pisilni és amikor visszatért az ágyához benne feküdtem. Ennek a fele se tréfa, mondom, és ebben Szíriuszi ősmagyarok keze lesz benne…de mondom mégis…van ott még vagy három ágy…nem véletlenül egy másikban lehet-e a rá váró zsák ?! More beds are there? Ohhh, holy shit – mondta és miután elvezettem a másik ágyhoz megígérte hogy vesz nekem egy sört. Annó, amikor a Rákóczi úton laktunk, a felettünk lakó Tadeusz nyomta ezt, hogy elbaszta az emeletet és hozzánk próbált minden fizetésnapon bejutni…ezek ilyenek :) :) :)

Miután jól felkeltünk és megreggeliztünk (omlett és nyamnyam volt a reggeli :) ), eljöttünk a határra és mintegy 30 euróért átgázoltunk Gambiába, miközben elcseréltem az egyik szívecskés napszemüveget két banánra. Igaziból nem történt más semmi említésre méltó. Útközben szereltünk 123-as mercit, meg ettünk egy hibátlan vesztern egytál konzervet és most gázolunk a kempingbe, ahol nyilván nem lesz szobánk, meg melegvíz sem…mindenesetre zuhanyoznom kellene, mert pindurkát zavaró a jelenlegi helyzet. Holnap Tendaba, aztán Banjul. Mennék már haza…az van…
Rokk !!

Gyakorlatilag problémáktól mentesen jutottunk át az öntöttvas radiátorokra emlékeztető utak után a tökéletes aszfalt hazájának nyilvánított Szenegálba és azon belül is Zebrabar nevű kempingbe, ahol végre volt víz. (5 nap…gyakorlatilag felvettem a mauritán szokásokat…de abba kellett hagynom, mert Ricsi szerint a hatos szám már megterhelné a kapcsolatunkat…szóval (fanfár !!!), megfürödtem :) ). A magunkkal hozott pálinka hozta a megszokottat és új barátokat szereztünk :)

AZ ébredés nem ment valami könnyen. dél körül még a kemping éttermében hédereztünk és hallgattuk ahogy az osztrák tulaj domina rajtunk próblja behajtani a Punped (sic) Gabó által ki nem fizetett fogyasztást. Miután megegyeztünk a sok generáción keresztül belterjesen szaporodók népének szenegáli kempingbe menekült tagjából abban hogy ezt el kell engednie, elindultunk Tambouba, ahol egy marha nagy mecset található és meg szerettük volna nézni. Alig parkoltunk le, máris megérkezett a gájdunk. Tudtam hogy Ő az…eztérzi az ember. kicsit zavaró volt hogy nem ismerte a számokat és azokat kimondani meg végképp nem tudta…a NAGY szemleéltetéséhez szerintem kellett volna a numerológia, de azért nem volt kérdés :)

A mecset akkora hogy péntekenként 23000 (vagy kétszázharmincezer…vagy 23) ember imádkozik itt. Négy (ez tuti, mert megszámoltam) kisebb és egy (ez is tuti) nagy minaretje van. A nagy kilencven (vagy kilencezer…vagy tizenkilenc) méter magas. A kisebbek pedig 23 és 48 (vagy harminc vagy tizenegy vagy húsz) méter magasak és van bennük víztorony is. A nagy minaret – ami kilencven (vagy kilencezer…vagy tizenkilenc) méter magas – úgy lett kitalálva, hogy amikor felcaplat dalolni, az „Allah Akbar”-t öt (vagy tizenöt vagy hét vagy négy) kilométer távolságból is lehessen hallani. Toumba szent városa amúgy 1888-ban (vagy 88-ban vagy 8888-ban ?!) vált szentté. Szerintem a helyiek ekkor jöttek rá hogy sokkal egyszerűbb vizet árulni a híveknek, mint kergetni a csacsikat a szavannán és kitaláltak egy ködös sztorit egy paradicsomba vezető fáról vagy valami ilyesmi. Aztán lett egy még sokkal furmányosabb nagy emberük, aki elérte a helyiek érdekeit olyan klasszul semmibe vevő franciáknél hogy bizony itt építeni kell egy mecsetet…így lett ez a marha nagy cucc itt. Az alapító és az ő fia is egy-egy mauzóleum félében van itt eltemetve és hozzájuk imadkozik, aki csak teheti.

Láttunk albínó helyit, aki szerintem azért dolgozott a mecsetben hogy ne csináljanak a helyiek a testrészeiból szerencsehozó talizmánokat, meg a Mária rádió iszlám verzióját hallgató kisöreget. Klassz hely. Érdemes megnézni.

Mivel konkrétan nem szedhető pénz a templomba történő belépéshez, gájdunk folyamatosan adományról beszélt, ami mindenhol a látogatókra van bízva, de egy zsák rizs ára szokott lenni fejenként, ami öt euróba kerül itt. Mivel olyan komoly pofával adta elő ezt a rizes sztorit, mondtuk hogy akkor elmennénk tíz zsák rizst venni. Miután átfutott a fején hogy mi a szart fog kezdeni tíz zsák rizzsel, visszavette az Allahnak tetsző arcot és picit sírós hangon közölte hogy az is jó :) :)

Este a szavannán aludtunk, mert nem volt kedvünk bekocsikázni a hivatalos kempingbe. Reggel vadászok lődözésére ébredtünk, ami Norbiban forradalmi emlékeket idézett fel, Zoli meg mondta hogy szerinte menjünk. Szóval zacskós zabkása reggelinket elfogyasztva csapatunk Tambacoundába hamburgert enni. Mindenkivel minden oké…ma már a Gambia partján alszunk, 32 fok van…jó reggelt kívűnok mindenkinek !! :D

Ricsi valamiért nagyon fontosnak érezte hogy szerepeljen itt, hogy tegnap meghallgattuk a trelefonomról, melyen a remekmű megtalálható, a sájgájz heló című opuszát…azért ez mégsem bondzsovi szerintem…de mindegy. Holnap adok neki forefklabot :) :)

Tök régen tudtam feltölteni, szóval ez most egy soknapos összefoglaló, ami Tantanból indul. Reggel ébredés utn elfgyasztottuk vajaskenyér alapú reggelinket, majd nekiindultunk az előző nap bent hgyott kátszázvalahány és a következő napi dakhlai útnak…szerintem az az út, a világ egyik legunalmasabb útja…unalmasabb mint a Pó völgye…vagy mint elolvasni a Ceglédről szóló nagy kék történelmi összefoglaló első negyven oldalát (Árpi, ott van a könyvespolcon, ha érdekel :D :D )

Szóval elkocsiztunk vagy 200 kilométert, amikor a tankolásnál kiderült hogy a bondzsovis ottfelejtette a pénzes tatyóját a tantani szálláson. Más választás nem lévén, természetesen azonnal visszakocsikáztunk az izgalmak útján, ahol a helyi erő nagyon boldogan és méter széles mosollyal adta vissza a megtalált hasitasit. Ezután harmadszor is átkocsiztunk a dakhla felé vezetút első felén és a nyugat-szaharai legnagyobb katonai városon, Layounne-on keresztül lementünk egészen Dakhláig. Valamior egy óra felé értünk a kijelölt szálláshelyre, ahol marha nagy szélben aludtunk vagy négy órát. Reggel még sötétben indultunk le a határhoz. ÚtközbeN megálltunk a frenetikus Barbas hotelben, ahol wifi, sültkrumpli és hasis is kapható. A szupermarsé közönsége leginkább gázolaj és egyéb termékek csempészeiből áll. Pompás hely :) :)

Marokkó és Mauritánia határán ugye ott található a polissario által felügyelt terület is…annak a túloldalán meg Algéria. Egyik ország és terrorszervezet sem picsog ha puskázni kell…és hát a gazdasági különbségek miatt lenne is népvándorlásra igény…de nincs. És bazmeg képzeljétek el hogy EZEKNEK NINCS KERÍTÉSÜK !!! Komolytalan az egész. Nem is értem hogy lehet így védeni Európát. Lehet hogy Földi Lászlónak ide kellene jönnie szemlézni.

Mindez a puskaporos hordó valahogy nem okozza azt hogy várakozni kelljen. Olyan simán jutottunk ki Marokkóból, miként Hadik András csalta el magár Berlinig a régi időkben. A mauritán belépés meg aztán maga volt a csoda. A határon azért szólt ránk a határőr, mert nem mentünk elég gyorsan. Kb egy útlevelet néztek és kész. A napi táborban volt egy kitelepült határ és csak ott intézték a belépést. Idomu nagyot ment…le a kalappal.
Idomu amúgy a a mauritán problémammegoldó. Kb olyan, mint a Rejtő könyvekben szereplő Török (§Árpi, ez is ott van a polcon :) ). Ha bárkinek valami baja van – és ide értendő például egy orosz, nyomott vizes atomreaktorhoz szükséges spéci cső beszerzése fél nap alatt is akár – azt Idomu kicsi pénzért megoldja. Ezzel nyilván elbukja az ember a megoldás keresésének vicces részét, de azért jó egy ilyen ismerős.

Az este a táborban frenetikus volt. Az út kedvéért beszerzett szpájszgörlz paróka szettünk szőke tagja nagyban emelte a hangulatot. Nem részletezem, de az fontos hogy a táborban minket vigyázó katonák fején is volt a műhajhalom és van közös képünk is :) Az este részeként Ricsival karöltve mélyítettünka horvát-magyar kapcsolatokat és adtunk elemet a teszlát a táborban generátorról töltő gyökérnek…meg segítettünk ki a sátorponyvába belegabalyodott hazánk fiát is…meg nagy sikert aratott az aldis csavaros rozá. Klassz volt.

Mivel a napi cél a vasútvonal mellett végigkocsikázás volt Atarig (én kb ezért jöttem), reggel nem haboztunk :) Nagyon menő volt az út. Igaziból ez a mauritán vasércbányát kiszolgáló vasút szervízútja és közel 500 kilométer. Chriss Scott két napot javasol rá, szóval kétség nélkül indultunk neki hogy egy nap alatt megcsináljuk. Az út mellett kb két lakott és vagy 5 elhagyott falun kívül nem nagyon van más. Napi két vonat jelenti a bent élőknek a gázolajat, vizet és úgy kb bármilyen kapcslatot a világgal. Közben mindenhol a sivatag, szél és homok. De olyan homok, hogy nem tudsz a szél irányába nézni. Csodás hely :)

Valamikor este 11 körül értünk be az Atar mellett található táborba, ami egy oázisban volt. Először azt hittem hogy valami marha nagy kutya szaglássza a sátor ponyváján keresztül a fejemet hajnalban,, de aztán konstatáltam hogy egy pompás csacsi az aki ismerkedni próbál. Mivel olyan régen még nem vagyunk távol otthonról, nem viszonoztam az érzéseit, így meg kellett elégednie Ricsi zoknijával, amit lenyúlt, majd távozott. Fürödni már vagy három napja nem tudtam, így amikor a bebetörlők felé nyúltam, azok megpróbáltak megtámadni és zavaromat kihasználva elmenekülni hogy ne érhessek hozzájuk.

Ezen a napon következett az utam másik célja, az Atartól dél-nyugatra vezető sivatagos részen való átkelés, ami igaziból nem sikerült, mert 120 km-t 6 óra alatt tettünk meg és a nap végén inkább visszamentünk a csiganyálon…de így is fantasztikus volt. Hát kell egy ilyen környék Soltvadkert mellé is !! Le a gázkutakkal :)

Volt ma hűtési problémánk, elengedte a lapos gumi a levegőt, elengedte magát Andris tojotája (miért nem csodálkozom ezen Endre ?!?!) és hajnal egy volt mire kijutottunk az aszfaltra. Egyáltalán nem éreztünk ilyesmit, de elvileg Mauritánia politikai és gazdasági helyzeten nem garantálja hogy vagyontárgyaiddal együtt megúszol egy éjszakát az út mellett, így a helyi kamionosok szokásait átvéve egy út melletti rendőrposzton aludtunk az autóban, majd vagy négy óra pihenés után mentünk aszfalton Nouakchottba. Dahidnál ittunk egy kávét és egy kólát, majd egy gyors autós városnézést követően lementünk a szenegáli határra. Út közbrn kiettem a cb tartójába beszóródott tökmagot, Ricsi meg megállapította hogy a teve szeme nem világít a sötétben. Tök jó volt :)

Továbbra is igaz hogy Mauritánia olyan mintha atomcsapás érte volna…de azért lassan van közvilágítás az utakon a városokban…és a gyerekek sem úgy kunyeráltak semmit mintha szét akarnák szedni az autót. Ha eltelik párszáz év, egész lakható hely lesz :)

Amikor a bal szemembe próbáltam behelyezni a lencsét a sátorban fekve, akkor mondta Ricsi hogy kaptunk kávét a mellettünk héderező németektől.
– Kérsz ? Meleg és gyenge.
– Akkor olyan mint Te :)
Miután rám borította a sátrat az első reggeli mondatomat követően, többé nem találtam azt a kurva lencsét…hiába ráztam ki a sátrat. Mindez persze a festői Tafrautban (így kell ezt írni ?) történt és a legutóbbi poszt nem itt fejeződött be.

Két nappal ezelőtt, miután Marrakech-ben aludtunk egy nagyot, megkerestük a legközelebbi tripödvájzor ajánlotta sokcsillagos kajáldát és megebédeltünk. Én navigáltam, szóval eltévedtünk kicsit, de nincs baj. Úgy döntöttük hogy megvalósítható a csak tajin alapú életforma, így én erre gyúrok.
Kaja után nem sokkal Ricsi kitalálta hogy vegyünk jegyet a mindenhol megtalálható HopOnHopOff városnéző buszra, ami egészen fantasztikus volt. Megtudtuk a soknyelvű meséből hogy Marrakech királyi város, meg hogy a színe a piros…meg hogy hol vannak a nagy szállodák. A leglényegesebb információ azonban az volt hogy a Marokkói Királyt mindenki nagyon szereti. Nem feszegetném hogy a hegyi berberek vagy a Polissario tagjai egészen biztosan pont így vannak-e ezzel, mindenesetre nagyon jókat röhögünk ezen. Miután lementük a buszos kört, betaxiztunk a TÉR-re, ami minden marokkóba látogató turista célpontjai között okvetlenül ott kell szerepeljen. A TÉR az óvárosban található és a lényege hogy a mesemondóktól kezdve a főzött birkafejig minden megtalálható ott. Egészen fantasztikus a hangulata és hogy mi minden van. Vettünk gránátalma levet, amit a mókus ott csavart ki a szemünk előtt, és nézelődtünk, meg mászkáltunk.

Hazafelé betértünk egy utcai büfébe, ahol a grillen pergő – Ricsi szerint kék színű – csirkéből ettünk egy bűn rossz tajint, majd mentünk aludni :) Marrakech menő…gyertek el és nézzétek meg. Nem vak iszlám…nem zavaróan nyomulós árusok…frankó !

Reggel jó korán felkeltünk és a fagyasztott fornetti szerűségekből jól bekajáltunk és irány az Atlasz. Az volt a terv, hogy egy picurka, négyjegyű úton kelünk át a hegyeken, majd Ouarzazte érintésével (ahonnan reggel indult tovább a rendesebbek csapata) megyünk tovább Tafraut-ba. Az út, amit találtunk tök menő volt, de a cicimobil európában is pocsék lengéscsillapítói miatt nagyon haladni nem tudunk…szóval valamikor délután három körül érkeztünk a városba…és innen még volt vagy 350 km :)

Ittunk egy jó teát és elindultunk. Végig aszfalt volt, de elég fáradtak voltunk mindketten…amíg (!!) meg nem láttuk az ÁLLATOT. Jobb oldalról támadott az autóra, majd hirtelen visszafordult és eltűnt a sötétben. Kérdeztem Ricsit hogy „LáttadBazmeg?”, azt mondja igen. Mondom „Mi volt ez, vaddisznó?”, „Nem tudom, szerintem Petymeg”. Itt kezdtünk el komolytalanul viselkedni. Megalapoztuk a kettőpé vagy pépluszpé megállások alapjait…még ufót is láttunk. Volt baj :)

Aztán egyszercsak beértünk a kempingbe, ahol gyorsan lefeleztük a sátorhely díját és a Spice Girls paróka kollekció időben megrendelt darabjaiban nekiálltunk főzni. Sivatagi Pacal volt, meg kenyér, meg sör, meg pálinka. Később Ricsi elment, hogy a fájdalmas igazságot bemutató mtricát ragasztgasson mindenféle autók hátuljára, de tökre nem tudott lopakodni…mégsem szólt rá senki…úgy nézett ki, mint Leila az arab démon a híres Rejtő regény elején…csak picsa nagyban :)

Nnnna…szóval megittuk a németektől kapott kávét, megtárgyaltuk hogy a reggel autót melegítő, dudáló vagy ordítozó bamakósokat kellene inkább megcsapkodni, majd nekiindultunk a tervezett hatszáznemtudomhány kilométernek. Nagy tervünk nem volt, de az óceánhoz le akartunk menni autózni. Szerintem tök menő útvonalat választottam és csak azért volt sötédedéskor még 500 km távolságra a céltól, mert terepjárós tanfolyamot tartottunk a sivatagban a kövek közt és megkaduztunk egy berber családot, meg vártuk az apályt, ami nem nagyon jött, így kimaradt a parti autózás.

A célba nem mentünk be ma…Tantan külsőben alszunk egy igen hideg és olcsó szállodában, ahol Ricsi szerint van az ágyban valami, mert viszket…meg elaludt, amitől pindurkát horkol és szerintem a földben elporladt forradalmáról is felkapják a fejüket a paradicsomban a hatvanhat nőjük közül felpattanva és csak annyit bírnak kinyögni: Mi ez bazmeg ?! :)

Holnap Dakhla, holnapután Mauritánia. Szerintem négy napig nem nagyon lesz net…szóval türelem :)

A társam nem szereti, ha ipszilonnal írom a nevét. Igazság szerint én meg a nikkelbekket és a bondzsovit nem szeretem Rycsy. Ennél még az is jobb volt, amikor Lőrync elhozta a teljes észidíszi válogatás könyvtárat empéháromban és 12 óra alatt hetvenkilencszer hallgattuk meg a hail caesar-t. Nikkelbekk…félelmetes.

Nnnna !
A hajón az a jó, hogy egy melegvizes kabinban van lehetőséged pihengetni, ahelyett, hogy mindenféle francia és spanyol autópályán kellene tankolnod és útdíjat fizetned néha megszakítva a vezetést. Viszont az a rossz a kompozásban, hogy nemhogy vezetni nem lehet, de semmi mást sem nagyon. Van egy marha nagy hajó, aminek a gyomrában négy szinten parkolnak az autók, meg egy csomó kabin, meg egy halom feka és arab, akik a taton dohányoznak és kártyáznak. Ja, meg van két büfé, amelyek drágák és szarok is.
Enni viszont kell és néha jó ha meleg ételhez jutunk. Tüzet rakni, gázon vagy rezsón főzni nem lehet, mert a montekárlói herceg által bitorolt hajjótársaság tiltólistára tesz, szóval kell egy alternatív megoldás a „Betyár Falatok” feliratú páncélos elkészítéséhez. Lehet az étteremben lévő mikróhoz is folyamodni és megvárni, amíg az arabok közepesen romlott vackai után elkészítheted a szegedi konzervgyár remekét, de sokkal urasabb RYcsY (bazmeg, nikkelbekk!?!?) módszere. A kabin Elit típusú hajszárítóját beszorítva a csap mógé, annak végét a mosdóba helyezve, a konzervek közé fúvatja a meleget és mindezt letakarja egy törölközővel. Húsz perceket is kibír az a hajszírító :)

Szóval tökre unatkoztunk a kompon, ami valamikor délután öt körül kötött ki végre Tangerben. Marokkói rendőr/vámos/katona/határőr körökben szerintem továbbra is tartja magát az a hiedelem, hogy mindenkinek jó az, ha összesen három ember próbál két picsa nagy hajónyi embert, autót beléptetni. Mindez azt eredményezte hogy az első három autó valami tévedés folytáán kb 10 perc alatt bejutott (rohaggyá’meg Zoli !! :D ). Mi viszont este 11-ig kergettük a már kitöltött zöld pappert újra kitöltő embert, rendőrembert, a pecséttel nem rendelkező vámost és a pecséttel rendelkezőt is. Láttunk audit, amin szorgos marokkói határőrkezek bicskával addig kapargatták az ablak alatti festéket, míg új alvázszám bukkant elő…meg láttunk pecsétmentes vámost, aki talált egy táskányi pénzt…meg persze voltunk röntgenezni is.

Egyszerűen nem hiszek a határellenőrzésben. Az audi alvázszámot úgy találták meg egyből a jó helyen kezdtek vizsgálódni. A táskás sztori kapcsán is gyanúsan jól ment a véletlen kiválasztás. A mi esetünkben viszont kétlem hogy akár személyazonosságunk, akár autóink dokumentációja bármilyen módon ellenőrzésre került volna. Már csak azért is, mert az autóhoz oda se ment senki. Az útlevelemet meg nem is nézték meg. Szóval így jött el az este 11, amikor is berobbantunk Marokkóba :)

RYcsYt (bondzsovi…hát menten elsírom magam…jóhogy nem juróp !!) elkapta a vezehetnék és ma reggel hétre, pinduri pihenéssel, lezúztunk egészen Marrakeshig, ahol húszezerért egy igen zajos, de tiszta szobát szereztünk. Alvás után megyünk a medinába és mindent eszünk és veszünk :) :) Rokk !!