[ad]

Íme egy tömör összefoglaló Lacitól arról hogy miként kell kötéllel tolni egy öreg vasat :)

A legelején le kell szögeznem hogy egy cseppet sem vonz az aszfalton való közlekedés. Nincs benne pláne. Az ember beül a kocsijába…elkocsizik ahová csak akar…közben azon izgul hogy valami félkegyelmű/kialvatlan/részeg (tetszőleges rész aláhúzandó) nehogy nekimenjen. A mai autók megbízhatóak és műszaki szempontból sincs semmi különös izgalom. Gondoltam eddig :)

Aztán jött Szabi és a Nansen Projekt, aminek keretében szervezett egy túrát, aminek a célja hogy áthaladjon egy nem létező országon, majd erősítse a lengyel-magyar barátságot és a végén elérje a Balti tenger partján fekvő Hel falucskát. Pici nehezítés a dologban hogy az első kb 1000 kilométeren – ha megoldható – ne tankolj.

Még ebben sincs pláne, mert ha a kocsi hátuljába betesz az ember egy két hektós hordót tele gázolajjal, akkor nincs más dolga, mint kocsikázni. Itt jött egy András barátommal való beszélgetés, aminek kapcsán előjött hogy hát ezt bizony robogóval lenne truváj megcsinálni…Szóval robogó van, ezerkilométeresmágia kész…szombaton reggel 8-kor indulás a Petőfi Csarnoktól :)

Halló, halló…tegnap megérkeztünk Jerevánba..utunk eseménytelen volt, bár megnéztük az Ararátot (tudjátok, Noé, meg bárka, meg ilyenek)…minden kafa…másodikak lettünk a csuda versenyben…holnap indulás haza. :)

A kapani ébredés után irány Jermuk felé. A mai napot is lájtosan terveztük, így a versenyben bebetonozódott állást tovább görgetve keztünk bele az utolsó versenynapba (a túra utolsó napján már nincs feladatlapunk). A tatev-i monostorban kezdtünk, amihez jelenleg még egy rettenetes állapotban lévő hegyi út vezet. Ezen felcaplatva kábé kettővel értünk el egy nagyon mély völgyek találkozásánál fekvő kolostorhoz. Csodaszép a hely és még érdekesebbé tette, hogy a templomban épp mise volt (vagy ha nem mise a neve, akkor valami ami misére emlékeztet).

A pap fent az oltár előtt, a hívők előtte és mint egy színdarabban, történik minden a forgatókönyv szerint. A pap és segítőinek éneke kb 300 évvel repített vissz az időben. Szép és hangulatos hely. Tatevből vissza a főútra és irány Zorats Karer, ami a helyi stone henge. Mindenféle történelem előtti emberek, mindenféle ismeretlen okokból köveket pakoltak fel fura alakzatban és fúrtak rá lukakat. Ha jól értettem a tájékoztató táblákat, senkinek sincs halvány lila dunsztja sem arról hogy miért vannak ezek ott, de mindenesetre érdekes.

A napi célunk – mint az már írtam – Jermuk volt. Ez a helyi Hajdúszoboszló mindenféle gyógyvizekkel és 60-as évek beli SZOT üdülőre emlékeztető szanatóriumokkal és szállodákkal. ELmentünk enni és a helyi szokások szerint ettünk: sajtokat, túrós joghurtos paradicsomos izét, friss zöld fűszereket kenyérrel, sült bárányt, sült csirkét, sült malacot, sült zöldségeket, kebabot és sült krumplit…mindebből elképesztő mennyiséget…persze vodkát és sört is kaptunk…mindez egy igen puccos helyen kerül fejenként olyan 7-8 eurónyi DRAM-ba. Attila szerint drága hely :)

Ezután visszajöttünk a szállásra és megyek lefeküdni. Holnap már nincs verseny, csak laza kocsikázás a főúton…már ha tudok szerezni gázolajat a kocsiba, meg igen csehül állunk jelenleg :)

Az egész ott kezdődött hogy Sztálin, a félkegyelmű paraszfiú aki előtt hevert a világ harmada, a Szovjetúnió köztársaságainak határait – nyilván nem kevés politikai megérzéssel – úgy húzta meg hogy Hegyi Karabah és Azerbajdzsán kapcsán volt egy kis etnikai keveredés. A területen pár várost lecsatolt Hegyi Karabahból és azt Azerbajdzsánhoz csatolta, így ott elkezdett élni százezernél egy kicsivel több azeri. Plusz fűszer volt a szituban hogy az azeriek mohamedánok, míg Karabah lakosai Örmények (így keresztények). A Szovjetúnió kezdte az összeomlás jeleit mutatni Peresztrojka ide vagy oda és a nagyrabecsült (de szerintem inkább szintén félkegyelmű) Gorbacsov elkezdte feloszlatni azt. A határok kapcsán azt a rettentő jó döntést sikerült meghoznia hogy a „történelmi” határok úgy jók ahogy az Sztálin és bandája kitalálta.

A FÁK létrejötte után már 2-3 hónappal az örmény (oh pardon, karabahi) hadsereg úgy gondolta hogy ez márpedig így mégsem jó, így és elkezdte a határt eltolni az eredeti Örmény határ közelébe, de volt némi gond. Ott volt Aghbat városa mintegy százezer azeri lakossal. Ez a pöti málőr szerintük jól kezelhető volt azzal a módszerrel hogy az azeriek lakta várost gyakorlatilag a földig rombolták. Tankokkal lőttek szét mindent, de mindent, így téve finom utalást arra hogy itt márpedig a mohamedánoknak helye nincs. Ezt az azeri vezetés nyilván nem nézte ölbe tett kézzel és igen jelentős török támogatással ellentámadásba kezdtek, és ezt a rettenetes játékot játszva 3-4 éven keresztül lőtték egymást. Ezen idő során mintegy 30.000 halottat sikerült elföldelni, majd valamilyen nemzetközi támogatással sikerült egy senki földjét létrehozni, ami elvileg azeri terület, de a gyakorlatban Karabah része. Na ez az Aghbat nevű város és a tűzszüneti zóna volt idejövetelünk egyik célja a grúz hegyek mellett.

De ne szaladjunk előre ennyire. Reggel ébredés az irdatlan terekkel bíró szállodában, evés és indulunk. Illetve csak indulnánk, de el kellett mennünk egy a szállodához igen közeli épületbe, ahol a Kultúrális és Ifjúsági Miniszter helyettes, meg pár újságíró, valamint a helyi tévé várt minket. Adtunk interjút, csacsogtunk, majd hirtelen felindulásból meg kellett látogatnunk a helyi interenetes valamilyen központot, ahol a helyi gyerekeket tanítják az internet és netes kommunikáció rejtelmeire. Kaptunk kv-t, lájkoltuk a fészbúkon a helyi srácokat, majd közös fotó, majd Attilával lettünk a „Celebrity of Karabah” dicső cím tulajdonosai :)

Kellett volna vízumot kiváltanunk, de mivel a szolgáltatás picit nehézkes volt, így ezt kihagytuk, mondván hogy katona legyen a talpán aki utolér minket azokon az utakon :) Ezután indultunk Aghbatba.

Egészen elképesztő a hely. A valaha volt százezres városban ma senki, de senki nem mozog. Minden szét van lőve és a háború óra eltelt tizennyolc év is ott hagyta a nyomát a helyen. A föld alatt ott az összez közmű és néhol a villany vezetékek is a helyükön vannak, de – micsoda fintor a sorstól – a helyi mecseten kívül nem nagyon találtunk ép épületet. Megdöbbentő emlékmű ez annak kapcsán hogy miként nem képesek a különböző népek és vallások egymás mellett élni.

Aztán egyszercsak indultunk tovább dél felé a tűzszüneti zónában. Valahol félútona Csontbrigáddal közösen készítettünk magunknak egy szmekk és sólet alapokon nyugvó ebédet, és elérve az iráni határt picit nyugatra fordulva kaptattunk fel ismét a hegyek közé. Nagyon szép volt az út és elég izgalmas is. Az út egyik oldalán felfelé 150 méter, a másik oldalon lefelé 200 az Arak folyó partján. Szép volt ez is.

Aztán még némi aszfaltos hegyi út megtétele után megérkeztünk Kapan frenetikus városába. Vacsi után némi sört vételeztünk és itt vadult meg az este. A szálloda tulajdonosa egy Arman nevű ember, aki mindenképpen szükségét érezte egy szerinti spontán mulatság kialakulásának, így mindenkit beparancsolt az asztalához, majd komoly mennyiségű ételt és italt rendelt. Gyakorlatilag 27 másodpercenként hangzott fel a ribjáti, pitty és szintén az Ő akarata szerint volt „spontán” tánc és mulatság…az Úri közönség táncol :)

Szabolccsal elmenekültünk egyszercsak a szálloda elé, ahol megláttunk egy terep színűre festett ezerötös ladát. Szabolcs orosz tudását összeszedve megkísérelte megvásátolni eme csodás járművet. Kb ezeket mondta hogy: Mózsná…öööööö….mózsná ? Végül eljutottak a „nem eladó”-n keresztül, a „nagyon sokba kerül”-ön át a 600 dolláros végösszegig, de miután kiderült hogy ez egy katonai rendészethez tartozó autó, a sofőr felajánlotta hogy megmutatja a várost…ekkor este 11 óra múlt kb. Végig krúzoltunk mind a hat utcán és megtudtuk hol a posta, a klub és az iskola, de csak kibúvott a szög a zsákból, mert a sofőrrel – aki mint kiderült maga volt a városban a katonai rendészet vezetője – be kellett mennünk a boltba sört venni. Ezután még kocsikáztunk kb 5 percet, majd visszavitt a szállodába és szép jó estét kívánva elváltunk, majd alvás.

A parton reggel arra sikerült ébredni hogy az egyik utastársunk valami égtelen hangerővel kérdezget valakitől (aki gondolom szintén aludt) teljesen értelmetlen dolgokat. Mit mondhatnék ?! Jobbat is el tudok képzelni ennél.

Bagyi és Bandika és nemvidáman keltek és mivel semmit nem tudtunk csinálni a még mindig szemerkélő esőben, így indultunk fel a hegyre. Útközben kerítettünk klassz reggelit is vízzel. Nem tudom említettem-e hogy Grúziában a buborékos víz, amellett hogy buborékos, valami rettenetes ásványi anyag tartalma van…Olyanok mint 4800 mg nitrogén, amitől egy picit sós íze van és nem oltja a szomjat…ellenben enyhe hasmenést generál annál aki csak ráveti a tekintetét egy üvegre akár. A reggeli boltos emberrel való árucsere kapcsán a csontos Uraktól kaptunk egy még ennél is durvább kombót…sós víz (1800 mg nátrium per liter) ÜVEGBEN !!! Pici fél literes üvegek, amelyet törnek, csörögnek és hasmenést okoz. Olyan ez mint a Trójai Faló szerintem és így akarnak nyerni !!! De ezen úton is jelezném hogy átlátunk a szitán !

Szóval felkapaszkodtunk a hegyre valami 2700 méter magasra, majd a felhők felett átkocsizva megtaláltuk a grúz határt, ahol hangosan hallózó és integető katonák kergettek ki az országból. A karabah-i határon egy döbbent arcú határőr fogadott, aki annyira meg volt lepődve azon hogy valaki az Ő határátkelőjén akar átmenni hogy meg sem állított. Azért találkoztunk egy fehér nivás (itt gyakorlatilag mindenkinek fehér nivája van) RUSSIA feliratú mackót viselő csinovnyikkal, aki megállította a menetet és aktív telefonálgatás után elmondta a tudnivalókat és jó utat kívánt.

Aztán megnéztük Gandzashar kolostorát, meg egy Vank nevű falut amit egy lökött helyi pénzéből építenek újjá. Aztán elcsattogtunk ide Sztyepanokert-be ahol egy teljesen szürreális szállodában alszunk. A szálloda zsír új. Az ember a portán azt mondta egy éves múlt. Egy két ágyas szoba kb 150 négyzetméter…a folyosó kb 6 méter széles…mindent márvány borít és minden kristály tiszta…érthetelen :)

Ja és vacsiztunk egy jót. Bagyinak fáj az Ő betegsége kissé, de reméljük holnapra jobban lesz. Bandika meg megette a vacsinál a sajttálamat, így szerintem Vele nincs gond :)

Hobo legyen Veletek:

Tegnap este Tbilisziben egy nagyon belvárosi, nagyon menő helyen vacsiztunk és csacsogtunk egy kicsit, majd vissza a szállodába. Este még egy kicsit leveleket írogattam és alvás…lett volna ha előzőleg egy percre is megnéztem volna hol a szobánk. Mivel nem tettem, így kb 20 percet sétálgattam a szálloda két épületében. Végül kiderült hogy az egyik épületben a szálloda éttermének egyik sarkában van egy csigalépcső és oda kell felmászni. A tetőtérben a vécét természetesen tetőtérből fakadó lehető legalacsonyabb helyen van. Vagyok olyan konzervatív hogy a kisdolgot állva szeretem végezni, így a reggelem egy korszerű híddal kezdődött. Ezután reggeli és indulás.

Ja, előző este hallottam hogy Herr Jé és neje beleszaladtak egy balesetbe, miszerint egy helyi dzsedi lovag az import tranzittal beleszaladt a toyota oldalába, majd kiütötte a hátsó hidat a csillegromboló alatt. Senki nem sérült meg és a romboló is javítható.

Szóval indulás után néhány feladat megoldása után megérkeztünk a grúz-örmény határra, ahol a grúz oldalon három sima útlevél ellenőrzést követően kiengedtek az országból. Örmény oldalon nagy a szigor és komoly a folyamat :)

Van az átkelő, amin van két ablak egyes és kettes felirattal. A csitti fitti ház mellett van egy bádog bódé is, valamint az örmény oldalon egy nagy bazi épület valami bankkal és irodával. Először be kell menni a ? Na hova ? Neeeeem, nem az egyes ablakhoz :) Természetesen a bádog bódéban kell kezdeni, ahol útlevél ellenőrzés zajlik, majd valami pecsételés. Ezután kell menni a kettes (!!!) ablakhoz ahol a vízum ügyintézés történik…félig. Ugyanis adnak egy pappert amit jól ki kell tölteni, majd ennek hátuljára rámásolják az útlevél képes részét, majd lepecsételik az egészet és az útlevelet nem adják. Na ezután át kell menni a bankba (ami már a határon belül található) és váltani némi pénzt. A pénzzel vissza a kettes ablakhoz, majd aláírás, pecsételés, ragasztgatás ééééés…irány az egyes ablak…ahol ismét ki tudja mi történik, de pecsét az érkezik.

Aki kuka utas, az itt végzett. Aki a kocsit viszi be az országba, az még bemegy egy órás körre az irodába a bank mellé és papírokat töltöget és pecsételnek és összetűznek és pénzt szednek, de végül beengednek az országba.

Az országba belépve Grúziához mérten leginkább annyi a különbség hogy több a rozsdásodó gyár és kevesebb a nyugati autó márka. Az úton találtunk egy út menti kis bódét, ahol kaptunk zakuszka gyanánt paradicsomot és uborkát, utána sült oldalast ettünk és mindehhez sörösüvegben adagolt donald rágó izű udítőt ittunk. Ja és bárisnya megkérdezte hogy kérünk-e vodkát. Bagyi épp kezdte volna tört orosszal ecsetelni hogy grammra váltva Ő mennyit is kér, de a háziasszony mit sem törődve a részletekkel hozott egy üveggel. Jól laktunk.

Ezután megnéztük a Haghpat kolostort, ami asszem a világörökség része és valamiko az 1300-as évek közepén fejezték be az építsét. irány a Szevan tó partja ahol tűzön sütögetett rák vacsora várt ránk…de hiába tette, mert sötétben és szemerkélő esőben értünk a helyre. Este a „szemerkélő”t lecseréltük az „zuhogó”-ra és aludtunk egy jót a sátorban. Reggel irány Hegyi Karabah és Sztyepanokert.

Megyünk haza nemsoká…addig is:

A szállásról való indulásunk meglepően könnyen ment. Kerekek felpumpálva és irány Tbiliszi. Az úton megnéztük Gori frenetikus városát, ahol egy Sztálin nevű félkegyelmű született és szétcseszte a világ harmadát. A helyiek ápolják nagyszerű emlékét ennek a szerencsétlennek, így van Sztálin mauzóleum és hát Sztálin szülőháza sem semmi. A kecó kb 30 nm alapterületű és vályogból, valamint fából készült. Hogy az idő grúz vasfoga ne gyalulja a földbe ezt a koszhalmot, a szovjet épített a vályog viskó fölé egy tümpanonos, oszlopos, görög templom szerű izét, aminek üveg kupolája van. A kupolában pompás vörös csillag és persze sarlókalapácsos díszek. Nem hiszek abban hogy egy tömeggyilkos pont ezt érdemli, de maradjon meg ez az én véleményemnek.

Gori után jöttünk tovább Tbiliszibe, ahol extra városnéző feladatokat kaptunk szervezőinktől. Körbe jártuk a várost és láttunk egy csomó mindent, ami Budapesten a nyolcvanas évek közepén is látható volt. A közlekedés talán ebben a városban a legdurvább. Egyértelmű a „győzelem vagy halál” hozzáállás. Elmebeteg mindenki és tényleg részegek.

Út közben egy templomnál összefutottam egy ENSZ alkalmazottal, aki sofőrködik a környéken és míg a többiek kajtattak valami nyaklánc utcán, mi elcsevegtünk. Mint gyakorlatilag mindenki ő is erősen ittas volt, megkérdezte honnan jöttünk, hová megyünk és majd’ könnyes szemmel megköszönte hogy eljöttünk hozzájuk turistáskodni. Háááát!? Én köszönöm. Az ország csodálatos, a Kaukázus elképesztően szép, az emberek annyira kedvesek és segítőkészek hogy az a hazai viszonyok között teljesen érthetetlen lenne. Mindenük megvan ahhoz hogy klassz hely legyenek…hajrá Grúzia !

Holnap megyünk Örményországba, a határátkelés már előre mosolyt csal a képemre. Szép estét és jó éjszakát…megyünk a csontosokkal és szétnézünk a városban.