Az egész ott kezdődött hogy Sztálin, a félkegyelmű paraszfiú aki előtt hevert a világ harmada, a Szovjetúnió köztársaságainak határait – nyilván nem kevés politikai megérzéssel – úgy húzta meg hogy Hegyi Karabah és Azerbajdzsán kapcsán volt egy kis etnikai keveredés. A területen pár várost lecsatolt Hegyi Karabahból és azt Azerbajdzsánhoz csatolta, így ott elkezdett élni százezernél egy kicsivel több azeri. Plusz fűszer volt a szituban hogy az azeriek mohamedánok, míg Karabah lakosai Örmények (így keresztények). A Szovjetúnió kezdte az összeomlás jeleit mutatni Peresztrojka ide vagy oda és a nagyrabecsült (de szerintem inkább szintén félkegyelmű) Gorbacsov elkezdte feloszlatni azt. A határok kapcsán azt a rettentő jó döntést sikerült meghoznia hogy a „történelmi” határok úgy jók ahogy az Sztálin és bandája kitalálta.
A FÁK létrejötte után már 2-3 hónappal az örmény (oh pardon, karabahi) hadsereg úgy gondolta hogy ez márpedig így mégsem jó, így és elkezdte a határt eltolni az eredeti Örmény határ közelébe, de volt némi gond. Ott volt Aghbat városa mintegy százezer azeri lakossal. Ez a pöti málőr szerintük jól kezelhető volt azzal a módszerrel hogy az azeriek lakta várost gyakorlatilag a földig rombolták. Tankokkal lőttek szét mindent, de mindent, így téve finom utalást arra hogy itt márpedig a mohamedánoknak helye nincs. Ezt az azeri vezetés nyilván nem nézte ölbe tett kézzel és igen jelentős török támogatással ellentámadásba kezdtek, és ezt a rettenetes játékot játszva 3-4 éven keresztül lőtték egymást. Ezen idő során mintegy 30.000 halottat sikerült elföldelni, majd valamilyen nemzetközi támogatással sikerült egy senki földjét létrehozni, ami elvileg azeri terület, de a gyakorlatban Karabah része. Na ez az Aghbat nevű város és a tűzszüneti zóna volt idejövetelünk egyik célja a grúz hegyek mellett.
De ne szaladjunk előre ennyire. Reggel ébredés az irdatlan terekkel bíró szállodában, evés és indulunk. Illetve csak indulnánk, de el kellett mennünk egy a szállodához igen közeli épületbe, ahol a Kultúrális és Ifjúsági Miniszter helyettes, meg pár újságíró, valamint a helyi tévé várt minket. Adtunk interjút, csacsogtunk, majd hirtelen felindulásból meg kellett látogatnunk a helyi interenetes valamilyen központot, ahol a helyi gyerekeket tanítják az internet és netes kommunikáció rejtelmeire. Kaptunk kv-t, lájkoltuk a fészbúkon a helyi srácokat, majd közös fotó, majd Attilával lettünk a „Celebrity of Karabah” dicső cím tulajdonosai :)
Kellett volna vízumot kiváltanunk, de mivel a szolgáltatás picit nehézkes volt, így ezt kihagytuk, mondván hogy katona legyen a talpán aki utolér minket azokon az utakon :) Ezután indultunk Aghbatba.
Egészen elképesztő a hely. A valaha volt százezres városban ma senki, de senki nem mozog. Minden szét van lőve és a háború óra eltelt tizennyolc év is ott hagyta a nyomát a helyen. A föld alatt ott az összez közmű és néhol a villany vezetékek is a helyükön vannak, de – micsoda fintor a sorstól – a helyi mecseten kívül nem nagyon találtunk ép épületet. Megdöbbentő emlékmű ez annak kapcsán hogy miként nem képesek a különböző népek és vallások egymás mellett élni.
Aztán egyszercsak indultunk tovább dél felé a tűzszüneti zónában. Valahol félútona Csontbrigáddal közösen készítettünk magunknak egy szmekk és sólet alapokon nyugvó ebédet, és elérve az iráni határt picit nyugatra fordulva kaptattunk fel ismét a hegyek közé. Nagyon szép volt az út és elég izgalmas is. Az út egyik oldalán felfelé 150 méter, a másik oldalon lefelé 200 az Arak folyó partján. Szép volt ez is.
Aztán még némi aszfaltos hegyi út megtétele után megérkeztünk Kapan frenetikus városába. Vacsi után némi sört vételeztünk és itt vadult meg az este. A szálloda tulajdonosa egy Arman nevű ember, aki mindenképpen szükségét érezte egy szerinti spontán mulatság kialakulásának, így mindenkit beparancsolt az asztalához, majd komoly mennyiségű ételt és italt rendelt. Gyakorlatilag 27 másodpercenként hangzott fel a ribjáti, pitty és szintén az Ő akarata szerint volt „spontán” tánc és mulatság…az Úri közönség táncol :)
Szabolccsal elmenekültünk egyszercsak a szálloda elé, ahol megláttunk egy terep színűre festett ezerötös ladát. Szabolcs orosz tudását összeszedve megkísérelte megvásátolni eme csodás járművet. Kb ezeket mondta hogy: Mózsná…öööööö….mózsná ? Végül eljutottak a „nem eladó”-n keresztül, a „nagyon sokba kerül”-ön át a 600 dolláros végösszegig, de miután kiderült hogy ez egy katonai rendészethez tartozó autó, a sofőr felajánlotta hogy megmutatja a várost…ekkor este 11 óra múlt kb. Végig krúzoltunk mind a hat utcán és megtudtuk hol a posta, a klub és az iskola, de csak kibúvott a szög a zsákból, mert a sofőrrel – aki mint kiderült maga volt a városban a katonai rendészet vezetője – be kellett mennünk a boltba sört venni. Ezután még kocsikáztunk kb 5 percet, majd visszavitt a szállodába és szép jó estét kívánva elváltunk, majd alvás.
0 hozzászólás.