Az autók és felesleges cuccaink eladása elég sok energiát és időt vitt el. Kb két napig ácsorogtam a parkolóban, csacsogtam komolynak és kevésbé komolynak látszó vevőkkel a melegben. Megismerkedtem dinnyés emberrel, meg szállodai biztonsági samesszal, meg egy Isma nevű taxissal, aki Dzseki Namber Van néven fut a dushanbe-i éjszakában. Voltam sokfelé bontóban, meg vámhivatalban, meg még egy csomó helyen. Ittunk söröket Az Irish Pub-ban, miközben Barnabás a benzines sztori következményeként az ágyat nyomta a szálláson, végighallgattuk Gazsi érdekfeszítő városnéző meséjét és ettünk hamisítatlan nemzetközi konyhai remeket valami lehúzós helyen…pompás volt.

Az út során kb 9000 kilométert autóztunk nagyszerű járművünkkel és, bár korát tekintve az erre fogékony férfiember már barátnőben is fiatalabbat választ, mindenképpen ajánjuk a típust :) Jól tűri a 80 alatti oktánszámú benzint és a méretéhez képest keveset is fogyaszt…terepen pedig utolérhetetlen :)

Annyira különbözik az üzbég illetve tadzsik kultúra a miénktől és annyira más ez a két ország, hogy nem tudnék közülük választani. Egy pici példa álljon itt azért :) A tadzsik dinnyésemberrel sok időt töltöttem, mire kiderült, hogy a vám miatt nem kötünk sikeres autóbizniszt. Közben elmeséltem a családomról amit gondoltam hogy tudnia érdemes, és Ő is mesélt hasonlóan. Édesanyja két éve meghalt és ez nagyon megviselte Őt és Édesapját is…és mint jó és sikeres fiú mit tesz ? A következő születésnapra vett egy új feleséget az Apjának….és mosolyogva mesélte hogy így minden a legnagyobb rendben…ja, és megtudtam, hogy van vágya is…egy új feleség az 55. szülinapjára…mer’hogy három feleség az kell :) :) Nálunk meg a plazma tévé a menő :) :) :)

Aki fogékony Dzsingisz kán és Timur Lenk sztorijaira, annak kötelező elmennie Üzbegisztánba. Azon belül is fontos városok Khiva, Bukhara és Samarkand…bármelyik megér lazán 2-3 teljes napot. A határátkelések és rendőri ellenőrzések élményét mindenki úgy éli meg ahogy tudja. Egyrészről szerintem sokkal lájtosabbak, mint mondjuk egy orosz csinovnyik zaklatása, másrészt azonban – míg hozzá nem szokik az ember – tényleg izgisebb, mint itthon. A rendszerek korruptak…de valahogy mégis szimpatikusan teszik ezt.

Az általunk látogatott országok közül semmiképpen nem javasolnám látogatásra Moldovát (nincs ott semmi) és Kazahsztánt (ahol aztán végképp nincs semmi). A lonely planet közép-ázsiai kötetét átolvasva mindenki meg tudja szervezni akár a saját útját, vagy kereshet szervezett utat. Van belőle szerintem sok tucat.

Szép is volt, jó is volt…de kb ennyi idénre elég is volt. Köszönöm a sorsnak, hogy végig csinálhattam ezt az utat :) Köszönjük a segítséget szűkebb és bővebb családunk tagjainknak, kik tűrik az ilyen utakkal kapcsolatos izgalmakat és segítenek minket. Köszönjük Bíró Lacinak, Tibinek és Szabolcsnak az azonnali segítséget, akik a vámmal és PMR átkeléssel kapcsolatban adták a tuti tippeket. A telenoros kollégáknak a zászlórúd és róming probléma kapcsán a segítséget. Meg mindenkinek, aki lájkolt és megosztott és olvasott. Meg ilyenek :) :)

Egyszercsak vár még minket a Budapest-Vlagyivosztok útvonal egy Rolls-Royce-szal, a Kaukázus ismét, a Pamír ismét, a London-Ulánbátor rally, Dél-Amerika hosszában és Ausztrália keresztben…valakit érdekel ezek közül valamelyik ? :) :) :)

Reggel megkaptuk a szokásos kapros kefíres, vajaskenyeres (baaaaaazzzzzzzzzeeeeeee’) és zöld teás reggelit némi zsíros rántottával és jóllakva indultunk neki az útnak Khostav felé. Az út végig az afgán-tadzsik határon vezetett a folyó partján. Az útról sok szó ne essék ! Legyen elég annyi, hogy a napra jutó közel 300 kilométert uszkve 11 óra alatt sikerült megtennünk. Közben persze megálltunk oshkososnál levest, kefírt és kenyeret enni, meg bámultuk az idém kimaradt afgán hegyeket…közben persze kerülgettük az iszonyú lukakat az úton és a kínai shacman (MAN koppintás) és merci másolat kamionokat. Egész jól haladtunk és már mindenki készülődött hazafelé lélekben, amikor megérkeztünk a nap szállásra.

Khostas világi hely. A fenti képen látható műholdkép szerintem a tadzsik propaganda kreálmánya, tekintve hogy én nem emlékszem sem ennyi fára, sem ennyi házra. Valami vöröskeresztes lovagok által üzemeltetett épület komplexum mellett volt egy kamion parkoló és asszem ennyi volt az egész. A házban, ahol elvileg aludtunk volna picit dögszag volt és egy picikét bolond is volt a büszke tulajdonos. Dani mesélte utólag, hogy ők – mentve a toyotából, ami menthető – nem jöttek fel a hegyek közé, hanem elindultak a főváros irányába. A khostav-i „szállás” őket nem rettentette el, így ott aludtak. No nem mentek be éjszakára a hűtetlen kórboncnoki helységbe, hanem a patak mellett az asztalon aludtak saját zsákban. A félbolond gazdát mindez persze nem zavarta meg, így elkezdte Daniékra hordani a bent oly’ ordas szagot árasztó takarókat. Miután betakargatta Őket sem tért nyugovóra, hanem figyelt, hogy nehogy kitakarózzanak. Ez a figyelem lett Dani veszte is, aki saját elmondása szerint szép lassan elkezdte lecsalni magáról a soknapos halott birkák napon érlelt szagát is elnyomó szagú takarót, és sikeresnek is gondolta mindezt. Az éjszaka későbbi szakaszában azonban kinyitotta a szemét és mit látott ? Na mit ? A vigyori zakkant terpeszben állt fölötte és takargatta… Na ezt éreztük meg mi előre és döntöttünk úgy, hogy megyünk amíg bírjuk.

Khostav után nem sokkal természetesen megszűnt az epszilon sugarú körben szépen aszfaltozott út és visszatért a nagy semmi. A rossz út mellett érdekes volt a lassan beálló sötétség és az európainak semmiképpen nem nevezhető útépítés. Utóbbi kb annyiból áll, hogy mielőtt megszűnik az út és egy szakadék következik, pár követ kitesznek az útra. Aki észreveszi megáll, aki nem, az repülhet ha tud :)

Iszonyú fos volt. Gazsival meresztgettük a szemünket rendesen, miközben a Ford fél lámpájával felszerelve tette szerintem ugyanezt Ákos és Vinczegé. Aztán egyszercsak elkezdtünk emelkedni. Az itiner apró elírásának köszönhetően nem 200, hanem 2000 méter magasan mentünk át valami út nélküli hegyek között, ahol magát az utat kb 80 méterenként elvitte az omlás és kilométerenként a víz. Ezt tette még színesebbé, hogy két vagy hátom alkalommal át kellett kelnünk a megduzzadt patakon…ahol na mit hagytam kicsit el ? na mit ? Hát persze, hogy a kipufogót :) :)

A hegyen egy benzinnel nem, de hegesztő apparáttal rendelkező benzinkúton megálltunk és miután megtudtuk, hogy a mester kb fél óra múlva érkezik, nekiláttunk szmekket főzni. Előkerültek a ravaszabbnál ravaszabb ízű és szinezékkel megáldott keverékek. Barnabás mindezt megbolondította még egy kis benzinnel is, minek következtében picit rosszul volt a következő napokban.

Miután a mester megpimpelte a leszakadt csövet, indultunk tovább. Én már meg nem mondom, hogy hol hagytuk el Ákosékkal egymást, de az tiszta, hogy már csak arra próbáltam koncentrálni hogy elkülönítsem a valódi dolgokat a haluzott cájgtól. A delfineken már nem lepődtem meg különösebben, de az út széli táncosokkal már nem tudtam mit kezdeni :) A csere után Gazsi nem tudom hogyan jutott el a hegyek közé és azt sem, hogy mi történt közben :) Én akkor ébredtem fel, amint egy kínai útépítő munkás integetett a lámpájával és aktuális sofőrünk káromkodott szépen :) Aztán egyszercsak Dushanbe-ban voltunk. Reggel öt körül érkeztünk meg vágyaink városába, a fények és nyüzsgés közép-ázsiai metropoliszába és a sikeres megérkezést pálinkával és pacsikkal ünnepeltük. Szupi volt :) :) Szerintem joggal lehettünk büszkék magunkra.

Utóélet egy következő post-ban még lesz, de kb ez volt a túra. Lesznek egyszercsak képek is itt :)

Murghab-ban tök jót aludtunk. A picit túlárazott reggeliból nem kértünk, így rövid kupaktanács után úgy döntöttünk, hogy a hivatalos útvonaltól eltérően visszamegyünk egyenesen Khorogba. A tűzoltó megy szépen a pamír hájvéjen, mi meg a Forddal felmegyünk az általunk ismert legmagasabb hágóra, ami kb 4860 méter magasan kel át a hegyek között. Egy picit belemelegedtünk a beszélgetésbe így vissza kellett kissé fordulnunk, majd fel és fel és felfelé :)

Rohadt hideg volt fent. Másfél méteres jégcsapok lógtak a néhol három méternél is magasabb hófalakról. Hiába no, a júniusi meleg mindenhol jelzi a nyarat :)

Lefelé már nem volt semmi, csak a pockok (ami nem tudom milyen állatokat takar igaziból, meg a rossz út). Khorogba beérve sikerült valami szállást keríteni, ami az én esetemben egy erkélyt jelentett az elmaradhatatlan mamusz mellé.

Míg a többiek elmentek egy nem koedukált helyi Egerszalókra fürdeni, mi Vinczegével ettünk és ittunk. A többiek csatlakoztak, majd irány aludni.

A Pamír nagyon állat hely. Mindenkinek ajánlom, aki teheti, hogy eltölt itt egy-két hetet. Az emberek annak ellenére nagyon barátságosak és segítőkészek, hogy a szovjet itt is letette lábnyomát. Megtanította például Őket orosz mintára házat építeni. Van az a klasszik kocka vityilló, aminek vékony fala és egy rétegű ablaka van. Tényleg jobb, mint egy jurta, mert van benne fürdőszoba és helységek, de van vele egy pici baj. Fűteni kell benne. Mivel itt nincs fa, azt találták ki a helyiek, hogy a helyi bokorral tömik meg a kályhákat. A helyi bokor kb 100 év alatt nő meg, így jelenleg 70-80 kilométer távolságból hozzák azokat…a jurtákat meg már nem képes nagyon senki felépíteni…pedig ott nem nagyon kellene fűtés.

Mindez azonban apróság :) Az elmúlt század elején egy földrengés egy picit elzárta a Murgab folyó völgyét és létrehozott egy 500 méter mély, 60 km hosszú és 3-4 kilométer széles tavat. Amint egy újabb földrengés lebontja a völgyet elzáró kőrakást, a kutyát nem fogja érdekelni, hogy nincs a közelben bokor a fűtéshez :) Állítólag az Aral tóig folyik majd el a víz…

A khorog-i szállásunk egy pompás kenyeres, rántottás reggelivel indította el a napot. Gazsi és Barnabás az ismét elgyengült kipufogót próbálta megjavíttatni, Laura és Gábor kihasználták a viszonylag normális szállás nyújtotta lehetőségeket, én meg megbeszéltem Ákosékkal, hogy megyek velük, mivel a tűzoltó személyzete nem volt feltétlen híve a hegyek közé való menetelnek. Utóbbi később nem bizonyult igaznak, de ez már nem változtatott a tényen, miszerint a Fordban utaztam kicsit.

Khorogból a „Pamíri Autópályán” mentünk fel Bulunkulba. Az egészről nagyon sokat nem tudok mesélni, mert elkapott valami hely baci, így végig aludtam az egész utat :) Az alvást csak az törte meg, hogy a 2100 méteres magasságból (Khorog) kb 2-3 óra alatt felmentünk 4000 méter körülre, ami magassági betegséget okozott néhányunknál. Vinczegén kívül – aki mondanom sem kell, különösebb gond nélkül viseltet a vérében szállított oxigén mennyiségének változását – majdnak mindenki zsibbadó végtagokkal és lila szájjal érkezett a Bulunkuli „geszthausz”-ba. A szállás alapvetően két helységből állt. Az egyikben füst volt a kályha miatt, a másikban meg az étkező :) Pici hóvihar és szerintem fűtetlen pár fokos mínusz volt a jeges szél mellett. Jó éjszakát :)

Reggel, immár Immodium Kapitány seregeinek támogatásával indultunk tovább Murgab-ba. Ez már a Pamíri régió legkeletebbi települése. Szintén jó magasan, 3500 méter magasan található, kb 30 kilométerre a kínai határtól. Az idő szép volt és az alapvetően nagyon rövid (120 km) távot azzal próbáltuk színesíteni a tervek szerint, hogy keressünk működő gejzírt és barlangrajzokat, meg hágót. Na az első sikerült is, bár pici csalódást okozott a gejzír mérete és ereje is :) Mindegy, ha hunyorítva nézzük a lenti képet, lehet nagynak is képzelni.

A hegyek közül kifelé Ákos és Vinczegé eltévedt, így nagyon másra már nem volt idő, így indultunk Murgabba. Eközben Gazsi a tűzoltóval próbált barlangrajzokat keresni az ondrusdoktor által megadott koordináták alapján. Picit nehezítette a dolgot, hogy a koordináták nem voltak jók, de ezen már meg sem lepődtünk :)

A murghabi érkezést követően fogadott minket a körzet elnöke és egy helyi segélyezést támogató szervezet itt lévő asszonya a volt pártházban. Mondtak beszédet, meg tapsikoltunk. Kb ilyen lehetett ez negyven évvel ezelőtt is :)

Az itteni szállásunk kafa volt, ettünk is valamit, majd alvás.

Nagyon jót aludtam a kocsi tetején, Gazsi felépült, Gáborék szobájában nem csillapodott a büdös, reggeli meg nem volt.

A tegnapi defekt megjavíttatása és tankolás után elindultunk fel a hágóhoz, hogy átkeljünk a hegyek Afganisztán felőli oldalára. Nem tudom hogy mi az oka annak, hogy külön engedély kell a bejutáshoz, de a szervezők sem voltak ezzel egészen tisztában, ami ezen a túrán már nem az első alkalom. Annyit sikerült megtudni, hogy mivel a hágó nincs nyitva hivatalosan, így valami nacsalnyikot kell felhívni és az Ő bólintásával mehetünk fel a hegyre. A sorompónál lévő szervező csóka – nevezzük ondrusdoktornak – egyáltalán nem hívott fel senkit és nem is csinált úgy általában semmit. Próbáltam kérdezni, hogy miért nem tesz semmit, mire a válaszát idézném: „…Attila nem töltötte fel a kártyámat…”. Hát akkor essen beléd a nyű Te szegény ! :)

A helyi rendvédelmi szervvel abban maradtunk, hogy Ő segít leküzdeni a tadzsik nyelvvel kapcsolatos problémánkat és beszél a nacsalnyikkal ha együtt lesz minden autó. A minden autó megérkezéséig dinnyeevéssel és a patakon való átkelést nehezen teljesítők ráncigálásával töltöttük el.

Természetesen a mercivel problémamentesen átkeltünk, amennyiben figyelmen kívül hagyjuk azt az apró kipufogó tuningot, amit utólag végeztünk el :)

Nnnna…szóval uszkve hét órát álltunk a sorompó előtt, mire a nacsalnyik megadta a szóbeli ukázt az indulásra. …pedig már kezdett kibontakozni annak lehetősége, hogy kibucot alapítunk, bevesszük az általunk hasznosnak ítélt helyieket (traktorost, sorompós embert), majd termelő eszközeiktől megfosztva Őket egy kereskedelmi központtal egybekötött vámszedő és pénzváltó helyet alakítunk ki….de erre már nem maradt idő. Fel a hágóra. Olyan 1600 méter magasról indultunk és a hágó legmagasabb pontját 3250 méter körül értük el. Hó, sár és szépségesség :)

A hegyről lefelé megtapasztaltuk, hogy milyen az amikor felforr a fékfolyadék és egyszercsak nem lesz fék, majd az eddigiekhez mérten átlagosan rossz úton jöttünk el Khorogba. Az út nem tudom milyen volt, de Gazsi szerint néha akár hatvannal is lehetett menni. A hét órás sorompós bénázás miatt az afgán oldalból semmit sem láttunk és a szálláson is kb hat másodperc alatt aludtunk el. Mindenki jól van, Laura a ballagás miatt aggódik, Gábor folyamatosan dohányzik, Gazsi a szeretetvasúton ül, míg Barnabás tervez…Isten meg végez :)

Holnap ismét fel a hegyekbe…vadkemping…4000 méter körül. Ahhoj.

A szállásunkon több imádni való részletet sikerült megfigyelni. A három egyenruhában ténfergő helyi némber csak ordítozva tudott bármiről is beszélni és mindezt természetesen a mi szobáink folyosóján tették. Gazsi és Barnabás gőzgéppé alakította a dedikált bojlert és ezért az egyik aranyfogú mamító mindenkit felvert álmából. Mindezt bőven kompenzálta a szobai papucs és az isteni víztakarékos kád, ami olyan, mintha mély lenne, de nem az.

Reggel sikerült az előgyújtást pótolni az autóban, majd kerestem egy lakatost, aki – mint utólag kiderült – kevéssé tartós megoldással megheftölte a kipufogónkat. A munka során igaziból sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek a vodka fogyasztásra, mint a munkára és mivel az Ügyfél az első, így én sem maradthattam ki. Szto gramm…pfff.

Van Nurekben egy egész nagy erőmű, aminek működött a túlfolyója…pára, szivárvány és dübörgés az, amit el kell képzelni a lenti kép mellé.

Ja, Gazsit éjjel elvitte a hasmenés szellem, majd a láz szellem és ezután mindegyik elhagyta a kiürült testet, ami csak szuszkázott és zötyögött…immár jól van :) Az út amellett hogy igen pocsék volt, amellett gyönyörű.

A szállásunk ismét csodálatos volt. Vagy 15 szoba…egy vécé, egy zuhi…birkaszag…hibátlan. Megettük a napi szmekket és az Ákosék által rekvirált cseresznyét, majd némi beszélgetés után Barnabásékkal ellentétben a kocsi tetején aludtam.

Ja, volt egy szép defektünk is ma, így reggel ott kezdünk, majd irány fel magasra és Khorog.

Tudtátok hogy az eukaliptusz emésztéséhez szükséges bacik, nincsenek meg az újszülött koala pocakjában ? Mind a tény, mind a bacik pótlásának módja újdonság volt számomra :) Gazsi, koalas…friends….forever :)

Reggelire kaptunk zsíros rántottát és aszalt gyümölcsöket és ajándékba egy doboz kínai teát :) Eredetileg egy a túráétől eltérő útvonalon indultunk volna el a Tadzsik főváros mellett található Nurek városába, de állítólag a vágyott határ zárva van, így a hivatalos helyen mentünk át.

Óriási szerencsénkre sikerült körülbelül 60-as oktánszámú benzint tankolnunk, így a mai nap minden eseményéhez közepes motor csörgést kell elképzelni. Az út az afgán határ felé vezetett és a hegyek között autóztunk. Ezek még csak kicsik, de már közeledünk :)

Az üzbég-tadzsik határra annak zárását megelőző fél órában értünk, és kb 3 óra alatt át is sikerült vergődni rajta. A határon az immár szokásos zenei aláfestéssel jutottunk át. A tadzsik út valósága és az itinerben lévő leírás nem volt igazán szoros kapcsolatban. Ugyanolyan iszonyú törött aszfalt volt Dushanbe-ig, mint bárhol eddig, ahol gyakorlatilag nem volt út. Nurek felé át kellett menni Dushanbe városán, ahol cimbiztünk hely mentősökkel (kolléééééégaaaaa :) és csak ámultunk az európai szemmel nézve is valódi fővároson. Próbáltunk út közben valami nívósabb üzemanyagot is szerezni, minek köszönhetően a motor csörgése elmúlt, de valami dugulásunk is lehet, mert az autó nem megy és nincs élvezet.

A szállásra kb fél kettőkor értünk. A telenor nem roamingol ebben az országban…illetve roamingol, de csak háromból két kártyával, szóval ezért a telefonos csend. Hipernet bassz :)

Reggel valami hibakereséssel kezdünk, majd irány a 180 kilométeres táv. amire 8 órát mondtak. Képek később.

Reggeli közben nem tudtuk eldönteni, hogy mi legyen a mai kalandos sivatagi körrel, így úgy döntöttünk, hogy a szerencse fog dönteni. Mivel a pénz írás lett, így nem mentünk a sivatagba a pocsék itiner beli leírás után (hogy küldhetnek be embereket GPS koordináták nélkül a homokba ?!) az üzbég autópályán elgurultunk Samarkandba.
A samarkandi szállásunk a belváros szélén volt. A szoba rendben volt, de az enyémben volt egy telefonfülke. Nem mondom, hogy értem, de hát ez egy másik kultúra.

Samarkand Timur Lenk városa. Itt lakott az Ő szeretett nekével, akit Kínából rekvirált. Ez az egész bukharai, khivai és szamarkandi mecset őrület és épület sokaság nem lenne, ha nem Ő lett volna az aktuális diktátor.

Tényleg nagyon szépek ezek a helyek és samarkandban az általunk meglátogatott két mecset monumentális. A kisebbiket, a háborúban lévő Timur felesége építtette meglepetésként az Urának. Hatalmas a hely, és értem is hogy meg akarta örvendeztetni az embert…de azért én a helyében nem lennék feltétlenül boldog, ha a konyhapénzt az asszony mindenféle mecsetekre szórná el :)

Miután jól kivárosnéítük magunkat, ettünk némi saslikot kenyérrel. Próbáltam megszerezni az utolsó birkaszívből készült darabot (mert az igazán üzbég), de sajnos nem sikerült.
A szállásra visszatérve elfogyasztottuk Gazsi Édesapjának pálinkáját (amihez szeretnénk gratulálni innen is, mert nagyon jó), majd pihi.

Reggel Tadzsikisztánba megyünk és hosszú nap vár ránk.

A Bukharában eltöltött pihenőnapon igaziból nem terveztünk semmi különöset. Reggeli után Barnabás és Gazsi elmentek városnézésre, majd Gáborék is, én meg ismerkedtem a lassan megérkező csapattársakkal és lustálkodtam.

Délután aludtunk egy jót, majd elmentünk vacsizni. Sanjar – akivel délután ismerkedttünk össze – elvitt minket egy helyre, ahol némi konyak tukmálást követően megpróbáltuk

Tőle megtudni, hogy milyen itt élni. Úgy általában rendben van minden, tekintve, hogy béke van (100 nemzetiség van egy országon belül), politikai stabilitás van (gyakorlatilag a kommunista utódpárt és annak párttitkára viszi az országot). Az autópálya szerinte sosem készül el, míg az adó 13%…ja, és oroszul sikk beszélni :)

Megtudtunk néhány parciális dolgot Viczegé borotválkozási szokásairól és a helyi lányokról is. Az Aral tóval kapcsolatos álláspontunkon is változtatott kicsit, amikor barátunk megjegyezte, hogy az csak egy dolog, hogy a tó maga kiszárad, de ahogy kinéz a dolog, az embereknek sem nagyon lesz mit inniuk egy idő után. Fél nap mulattunk azon, hogy itt minden autó Daewoo Nexia, vagy Matiz, vagy egy ilyek kis Subaru Libero szerű busz, és hogy mit csinálnak akkor, ha lopás történik. Nos, egész egyszerűen lezárják a várost és minden autót ellenőriznek. Általában egy órán belül megvan az autó.

A szállásra visszatérve még csacsogtunk picit és alvás. Reggel irány Samarkand.

A szállás klassz volt. Nyilván volt benne pár számunkra érthetetlen dolog, mint a vécéülőke melegítő és, hogy van benne egy étterem, ami nem működik, de ettől szép az élet :)

Reggel egy aszalt gyümölcsös reggelit kaptunk kenyérrel és szalámival, meg sajttal. Gondoltam kérek hozzá egy kis vajat, de végül enélkül indultunk megnézni a várost. A szállodánk gyakorlatilag az óváros szélén volt, így nem kellett az iszonyú melegben nagyon sokat gyalogolni. Khiva nagyon szép óvárossal bíró város, ami nagyrészt puskázásból, kardozásból és a rabszolga karavánokból beszedett pénzből jött létre. Igaziból maga Üzbegisztán nem is nagyon létezett régebben, hanem független kánok felügyelete alatt működött a terület. Khiva is egy ilyen volt. A kán, mint helyi vezető rendelkezett a város bevételeivel, és abból költött jelentős összegeket saját kedvtelésére. Legtöbben mindenféle palotákat és várakat építettek. Gyakorlatilag ebből áll a jelenlegi város…vagy műzeum…vagy városmúzeum is.

Az utolsó kán okosan belátta, hogy a Szovjetúnióval nem érdemes picsogni, és ezért gyorsan elfogadta annak vezetését. Nem tudom, hogy akkor okos döntés volt-e, de annyi bizonyos, hogy a várost nem rombolták le és eredeti állapotában maradt meg a mai napig.

Van külső fal, meg persze belső fal és rengeteg szép régi épület. Mi megnéztük a Kuhna Ark-ot, a Muhammed Ahmin kán által épített palotát, a Juma nevű templomot és ittunk egy pompás kávét, meg ettünk is.

A Kuhna Ark a khiva-i vezetők lakhelye volt. Gyakorlatilag egy középkori okmányiroda…vagy inkább mint a ceglédi önkormányzat…ahol a kán háreme, a bíráskodás helyszíne és ahol a törvénykezés zajlott. Volt még itt börtön és trónterem is.

A juma templom elég megkapó látvány, ami egyrészt segítette a hinni vágyót abban, hogy higyjen, másrészt a még nem hívőt arra ösztönözte, hogy lépjen be, fizessen tagdíjat és fogadja el az utijegyét a paradicsomba, ahogy mézzel és sörbettel folyó kánaán, valamint 60 csaj várja.

A templomban valami kétszázakárhány oszlop van, amiből – ha jól emlékszem – 8 darab ezer éve áll a helyén.

Ja, van ott egy minaret is, amit az egyik kán elkezdett építeni, majd jól meghalt és az őt követő nem folytatta, mert szerinte onnan be lehetett volna látni a hárembe, amit még a kasztrált müezzinnek sem kéne…így ez félben van…de szép azért :)

Miután zöldégleveses és palmenyis ebédünket picit kipihentük, jól elindultunk Bukharába. Az elképzelt aszfaltút igaziból csak nyomokban létezett és elmondhatatlanul hosszú 450 kilométeren vagyuk túl.

A bukharai szállásunk is rendben van. Gábor és Laura is megérkeztek épen és egészségesen :) A holnapi nap pihenős, amikor szerzünk gázpalackot és kitaláljuk, hogy a szamarkandi 46 fokot hogyan fogjuk kibírni. Holnap után valószínűleg kihagyjuk a Kara-Kum sivatagot és megyünk egyenesen Samarkand-ba.

Mival vannak kukacoskodó olvasók, akik azzal vannak elfoglalva, hogy azt vizslassák, hogy Astrakhan végülis nem Kazahsztánban van, hanem Oroszhonban, így ezentúl lehet, hogy a Szovjetúnió nevet fogom használni minden országra :)

Ja, és Árpinak pedig találtam egy érdekes traktort :)