Történések…nem betonon…

Az egész ott kezdődött hogy Sztálin, a félkegyelmű paraszfiú aki előtt hevert a világ harmada, a Szovjetúnió köztársaságainak határait – nyilván nem kevés politikai megérzéssel – úgy húzta meg hogy Hegyi Karabah és Azerbajdzsán kapcsán volt egy kis etnikai keveredés. A területen pár várost lecsatolt Hegyi Karabahból és azt Azerbajdzsánhoz csatolta, így ott elkezdett élni százezernél egy kicsivel több azeri. Plusz fűszer volt a szituban hogy az azeriek mohamedánok, míg Karabah lakosai Örmények (így keresztények). A Szovjetúnió kezdte az összeomlás jeleit mutatni Peresztrojka ide vagy oda és a nagyrabecsült (de szerintem inkább szintén félkegyelmű) Gorbacsov elkezdte feloszlatni azt. A határok kapcsán azt a rettentő jó döntést sikerült meghoznia hogy a „történelmi” határok úgy jók ahogy az Sztálin és bandája kitalálta.

A FÁK létrejötte után már 2-3 hónappal az örmény (oh pardon, karabahi) hadsereg úgy gondolta hogy ez márpedig így mégsem jó, így és elkezdte a határt eltolni az eredeti Örmény határ közelébe, de volt némi gond. Ott volt Aghbat városa mintegy százezer azeri lakossal. Ez a pöti málőr szerintük jól kezelhető volt azzal a módszerrel hogy az azeriek lakta várost gyakorlatilag a földig rombolták. Tankokkal lőttek szét mindent, de mindent, így téve finom utalást arra hogy itt márpedig a mohamedánoknak helye nincs. Ezt az azeri vezetés nyilván nem nézte ölbe tett kézzel és igen jelentős török támogatással ellentámadásba kezdtek, és ezt a rettenetes játékot játszva 3-4 éven keresztül lőtték egymást. Ezen idő során mintegy 30.000 halottat sikerült elföldelni, majd valamilyen nemzetközi támogatással sikerült egy senki földjét létrehozni, ami elvileg azeri terület, de a gyakorlatban Karabah része. Na ez az Aghbat nevű város és a tűzszüneti zóna volt idejövetelünk egyik célja a grúz hegyek mellett.

De ne szaladjunk előre ennyire. Reggel ébredés az irdatlan terekkel bíró szállodában, evés és indulunk. Illetve csak indulnánk, de el kellett mennünk egy a szállodához igen közeli épületbe, ahol a Kultúrális és Ifjúsági Miniszter helyettes, meg pár újságíró, valamint a helyi tévé várt minket. Adtunk interjút, csacsogtunk, majd hirtelen felindulásból meg kellett látogatnunk a helyi interenetes valamilyen központot, ahol a helyi gyerekeket tanítják az internet és netes kommunikáció rejtelmeire. Kaptunk kv-t, lájkoltuk a fészbúkon a helyi srácokat, majd közös fotó, majd Attilával lettünk a „Celebrity of Karabah” dicső cím tulajdonosai :)

Kellett volna vízumot kiváltanunk, de mivel a szolgáltatás picit nehézkes volt, így ezt kihagytuk, mondván hogy katona legyen a talpán aki utolér minket azokon az utakon :) Ezután indultunk Aghbatba.

Egészen elképesztő a hely. A valaha volt százezres városban ma senki, de senki nem mozog. Minden szét van lőve és a háború óra eltelt tizennyolc év is ott hagyta a nyomát a helyen. A föld alatt ott az összez közmű és néhol a villany vezetékek is a helyükön vannak, de – micsoda fintor a sorstól – a helyi mecseten kívül nem nagyon találtunk ép épületet. Megdöbbentő emlékmű ez annak kapcsán hogy miként nem képesek a különböző népek és vallások egymás mellett élni.

Aztán egyszercsak indultunk tovább dél felé a tűzszüneti zónában. Valahol félútona Csontbrigáddal közösen készítettünk magunknak egy szmekk és sólet alapokon nyugvó ebédet, és elérve az iráni határt picit nyugatra fordulva kaptattunk fel ismét a hegyek közé. Nagyon szép volt az út és elég izgalmas is. Az út egyik oldalán felfelé 150 méter, a másik oldalon lefelé 200 az Arak folyó partján. Szép volt ez is.

Aztán még némi aszfaltos hegyi út megtétele után megérkeztünk Kapan frenetikus városába. Vacsi után némi sört vételeztünk és itt vadult meg az este. A szálloda tulajdonosa egy Arman nevű ember, aki mindenképpen szükségét érezte egy szerinti spontán mulatság kialakulásának, így mindenkit beparancsolt az asztalához, majd komoly mennyiségű ételt és italt rendelt. Gyakorlatilag 27 másodpercenként hangzott fel a ribjáti, pitty és szintén az Ő akarata szerint volt „spontán” tánc és mulatság…az Úri közönség táncol :)

Szabolccsal elmenekültünk egyszercsak a szálloda elé, ahol megláttunk egy terep színűre festett ezerötös ladát. Szabolcs orosz tudását összeszedve megkísérelte megvásátolni eme csodás járművet. Kb ezeket mondta hogy: Mózsná…öööööö….mózsná ? Végül eljutottak a „nem eladó”-n keresztül, a „nagyon sokba kerül”-ön át a 600 dolláros végösszegig, de miután kiderült hogy ez egy katonai rendészethez tartozó autó, a sofőr felajánlotta hogy megmutatja a várost…ekkor este 11 óra múlt kb. Végig krúzoltunk mind a hat utcán és megtudtuk hol a posta, a klub és az iskola, de csak kibúvott a szög a zsákból, mert a sofőrrel – aki mint kiderült maga volt a városban a katonai rendészet vezetője – be kellett mennünk a boltba sört venni. Ezután még kocsikáztunk kb 5 percet, majd visszavitt a szállodába és szép jó estét kívánva elváltunk, majd alvás.

A parton reggel arra sikerült ébredni hogy az egyik utastársunk valami égtelen hangerővel kérdezget valakitől (aki gondolom szintén aludt) teljesen értelmetlen dolgokat. Mit mondhatnék ?! Jobbat is el tudok képzelni ennél.

Bagyi és Bandika és nemvidáman keltek és mivel semmit nem tudtunk csinálni a még mindig szemerkélő esőben, így indultunk fel a hegyre. Útközben kerítettünk klassz reggelit is vízzel. Nem tudom említettem-e hogy Grúziában a buborékos víz, amellett hogy buborékos, valami rettenetes ásványi anyag tartalma van…Olyanok mint 4800 mg nitrogén, amitől egy picit sós íze van és nem oltja a szomjat…ellenben enyhe hasmenést generál annál aki csak ráveti a tekintetét egy üvegre akár. A reggeli boltos emberrel való árucsere kapcsán a csontos Uraktól kaptunk egy még ennél is durvább kombót…sós víz (1800 mg nátrium per liter) ÜVEGBEN !!! Pici fél literes üvegek, amelyet törnek, csörögnek és hasmenést okoz. Olyan ez mint a Trójai Faló szerintem és így akarnak nyerni !!! De ezen úton is jelezném hogy átlátunk a szitán !

Szóval felkapaszkodtunk a hegyre valami 2700 méter magasra, majd a felhők felett átkocsizva megtaláltuk a grúz határt, ahol hangosan hallózó és integető katonák kergettek ki az országból. A karabah-i határon egy döbbent arcú határőr fogadott, aki annyira meg volt lepődve azon hogy valaki az Ő határátkelőjén akar átmenni hogy meg sem állított. Azért találkoztunk egy fehér nivás (itt gyakorlatilag mindenkinek fehér nivája van) RUSSIA feliratú mackót viselő csinovnyikkal, aki megállította a menetet és aktív telefonálgatás után elmondta a tudnivalókat és jó utat kívánt.

Aztán megnéztük Gandzashar kolostorát, meg egy Vank nevű falut amit egy lökött helyi pénzéből építenek újjá. Aztán elcsattogtunk ide Sztyepanokert-be ahol egy teljesen szürreális szállodában alszunk. A szálloda zsír új. Az ember a portán azt mondta egy éves múlt. Egy két ágyas szoba kb 150 négyzetméter…a folyosó kb 6 méter széles…mindent márvány borít és minden kristály tiszta…érthetelen :)

Ja és vacsiztunk egy jót. Bagyinak fáj az Ő betegsége kissé, de reméljük holnapra jobban lesz. Bandika meg megette a vacsinál a sajttálamat, így szerintem Vele nincs gond :)

Hobo legyen Veletek:

Tegnap este Tbilisziben egy nagyon belvárosi, nagyon menő helyen vacsiztunk és csacsogtunk egy kicsit, majd vissza a szállodába. Este még egy kicsit leveleket írogattam és alvás…lett volna ha előzőleg egy percre is megnéztem volna hol a szobánk. Mivel nem tettem, így kb 20 percet sétálgattam a szálloda két épületében. Végül kiderült hogy az egyik épületben a szálloda éttermének egyik sarkában van egy csigalépcső és oda kell felmászni. A tetőtérben a vécét természetesen tetőtérből fakadó lehető legalacsonyabb helyen van. Vagyok olyan konzervatív hogy a kisdolgot állva szeretem végezni, így a reggelem egy korszerű híddal kezdődött. Ezután reggeli és indulás.

Ja, előző este hallottam hogy Herr Jé és neje beleszaladtak egy balesetbe, miszerint egy helyi dzsedi lovag az import tranzittal beleszaladt a toyota oldalába, majd kiütötte a hátsó hidat a csillegromboló alatt. Senki nem sérült meg és a romboló is javítható.

Szóval indulás után néhány feladat megoldása után megérkeztünk a grúz-örmény határra, ahol a grúz oldalon három sima útlevél ellenőrzést követően kiengedtek az országból. Örmény oldalon nagy a szigor és komoly a folyamat :)

Van az átkelő, amin van két ablak egyes és kettes felirattal. A csitti fitti ház mellett van egy bádog bódé is, valamint az örmény oldalon egy nagy bazi épület valami bankkal és irodával. Először be kell menni a ? Na hova ? Neeeeem, nem az egyes ablakhoz :) Természetesen a bádog bódéban kell kezdeni, ahol útlevél ellenőrzés zajlik, majd valami pecsételés. Ezután kell menni a kettes (!!!) ablakhoz ahol a vízum ügyintézés történik…félig. Ugyanis adnak egy pappert amit jól ki kell tölteni, majd ennek hátuljára rámásolják az útlevél képes részét, majd lepecsételik az egészet és az útlevelet nem adják. Na ezután át kell menni a bankba (ami már a határon belül található) és váltani némi pénzt. A pénzzel vissza a kettes ablakhoz, majd aláírás, pecsételés, ragasztgatás ééééés…irány az egyes ablak…ahol ismét ki tudja mi történik, de pecsét az érkezik.

Aki kuka utas, az itt végzett. Aki a kocsit viszi be az országba, az még bemegy egy órás körre az irodába a bank mellé és papírokat töltöget és pecsételnek és összetűznek és pénzt szednek, de végül beengednek az országba.

Az országba belépve Grúziához mérten leginkább annyi a különbség hogy több a rozsdásodó gyár és kevesebb a nyugati autó márka. Az úton találtunk egy út menti kis bódét, ahol kaptunk zakuszka gyanánt paradicsomot és uborkát, utána sült oldalast ettünk és mindehhez sörösüvegben adagolt donald rágó izű udítőt ittunk. Ja és bárisnya megkérdezte hogy kérünk-e vodkát. Bagyi épp kezdte volna tört orosszal ecsetelni hogy grammra váltva Ő mennyit is kér, de a háziasszony mit sem törődve a részletekkel hozott egy üveggel. Jól laktunk.

Ezután megnéztük a Haghpat kolostort, ami asszem a világörökség része és valamiko az 1300-as évek közepén fejezték be az építsét. irány a Szevan tó partja ahol tűzön sütögetett rák vacsora várt ránk…de hiába tette, mert sötétben és szemerkélő esőben értünk a helyre. Este a „szemerkélő”t lecseréltük az „zuhogó”-ra és aludtunk egy jót a sátorban. Reggel irány Hegyi Karabah és Sztyepanokert.

Megyünk haza nemsoká…addig is:

A szállásról való indulásunk meglepően könnyen ment. Kerekek felpumpálva és irány Tbiliszi. Az úton megnéztük Gori frenetikus városát, ahol egy Sztálin nevű félkegyelmű született és szétcseszte a világ harmadát. A helyiek ápolják nagyszerű emlékét ennek a szerencsétlennek, így van Sztálin mauzóleum és hát Sztálin szülőháza sem semmi. A kecó kb 30 nm alapterületű és vályogból, valamint fából készült. Hogy az idő grúz vasfoga ne gyalulja a földbe ezt a koszhalmot, a szovjet épített a vályog viskó fölé egy tümpanonos, oszlopos, görög templom szerű izét, aminek üveg kupolája van. A kupolában pompás vörös csillag és persze sarlókalapácsos díszek. Nem hiszek abban hogy egy tömeggyilkos pont ezt érdemli, de maradjon meg ez az én véleményemnek.

Gori után jöttünk tovább Tbiliszibe, ahol extra városnéző feladatokat kaptunk szervezőinktől. Körbe jártuk a várost és láttunk egy csomó mindent, ami Budapesten a nyolcvanas évek közepén is látható volt. A közlekedés talán ebben a városban a legdurvább. Egyértelmű a „győzelem vagy halál” hozzáállás. Elmebeteg mindenki és tényleg részegek.

Út közben egy templomnál összefutottam egy ENSZ alkalmazottal, aki sofőrködik a környéken és míg a többiek kajtattak valami nyaklánc utcán, mi elcsevegtünk. Mint gyakorlatilag mindenki ő is erősen ittas volt, megkérdezte honnan jöttünk, hová megyünk és majd’ könnyes szemmel megköszönte hogy eljöttünk hozzájuk turistáskodni. Háááát!? Én köszönöm. Az ország csodálatos, a Kaukázus elképesztően szép, az emberek annyira kedvesek és segítőkészek hogy az a hazai viszonyok között teljesen érthetetlen lenne. Mindenük megvan ahhoz hogy klassz hely legyenek…hajrá Grúzia !

Holnap megyünk Örményországba, a határátkelés már előre mosolyt csal a képemre. Szép estét és jó éjszakát…megyünk a csontosokkal és szétnézünk a városban.

Reggel arra mindenki fejfájás nélkül de csak kicsit frissen ébredt. Hollandok sehol, így 9 körül nekivágtunk a mai 230 kilométernek. Ja alőtte megvolt a hacsapuri és kaukázusi kefír reggelire. Közben a melletünk lévő asztalnál ücsörgő négy helyi megivott három üveg vodkát és énelkősre itták magukat…nem is volt rossz :)

Gyakorlatilag az összes falu a folyó partján áll a völgy aljában és tele vannak ezekkel a vicces tornyokkal. A tornyokat az 1700-as évektől kezdték el építeni. Céljuk, hogy a tavasz beköszönte előtt befogadják magukban a családokat, állatokat, élelmiszert és minden egyebet, hogy ha majd jön a lavina és elvisz mindent, az értékek megmaradjanak. A tornyokat – mint utólag Attila tisztába tette számomra – az 1200-as évek környékétől építették és lavina helyett az ellenséges népek ellen építették. Ha jött az ellen, bevonultak családostul és jókat kacagtak a lent tobzódó ellenen. Nagyon szépek. A házak is…a legelők is…ide kéne költözni…Urallal járnék a boltba :)

Szóval az élhető területeket lassan elhagyva egy elég durva úton mentünk fel egészen közel 2700 méter magasságig és végig az orosz határ mellett tettük próbára a türelmünket.

Átkeltünk kb 300 kis patakon és az út (már amennyiben út az amin magabiztosan csak tankkal lehet közlekedni) minden szikláját megmásztuk. A hágó túloldalán lefelé már nem bírtuk a drámai feszültséget és szmekket ettünk kávéval…majd egy még ennél is hosszabb ideig tartó úton leereszkedtünk. Annyit vezettem ma hogy a jobb kezem kisujjának utolsó perce gombásodni kezdett a kormányzástól… :)

Ettől függetlenül elképesztő élmény volt…meseszép ez a terület.

A mai cél Abrolauri volt, ahol van egy pöpec szálloda, de nincs kajálda csak a szállodai, ahol 4 lariba kerül egy sör, ami nem valami versenyképes errefelé…ma degeszre reggeliztük magunkat Bagyival és Bandikával…ettük a már említett hacsapurit, kefírrel és kávékkal/teával 7 lariért hárman…

Holnap irány Tbiliszi. Szép napot mindenkinek !

Tegnap este ugye bebattyogtunk a városba és egy annak közepén lévő szabadtéri büfé felé vettük az irányt- Kutaisi, min minden grúz város, tele van fiatalokkal, akik eme techno zenétől tüctücölő helyen is vadul fogyasztottak. Volt a helyiek között kis pofozkodás, nagy szerelem és a legvégén a helyi megasztár reménysége is megmutatta hogy májkeldzsekszont is lehet másképp értelmezni. Hazafelé meghoztam az útiránnyal kapcsolatos első önálló döntésemet minek közvetkeztében megtekintettük a város sötétebbik részét. Ja és Kuitasi-ban van városi lanovka. A már említett kocsma mellet található pénzbedobós tevét köti össze a folyó túlpartján lévő dombtetővel. Akkora fülkéket láttam rajta hogy kb két ember fér bele. Figyelembe véve a helyiek alkohol fogyasztási szokásait és a magasban lógó picurka fülkét, valamint azt hogy láthatóan nem nyitható az ablak, szerintem kafa kandi kamerás felvételeket készíthetne ott bárki szelesebb időben :)

A mai terv szerint Mastia volt az uticélunk. A napi táv uszkve 250 kilométer volt. A csontos Urakkal együtt terveztük megtenni a távot. Reggelire kaptunk némi rántottát (kb 2/3-ad tojásból és 20 dkg zsírból állt), majd indulás.

Az úton megcsodálhattunk egy újabb korszerű helyi temetkezési szokást is. Azt már említettem hogy vannak egész alakos, béenvés, telefonálós képekkel tűzdelt kövek, de a mai felfedezés kapcsán azt kell mondjam hogy ezt is lehet fokozni. Kis házikókat építenek a sírok fölé és asztalt, valamint padokat tesznek oda. Jeles alkalom esetén kivonul oda a család és ott eszik-iszik kedvére. Dácsa és temető egyben…hmmm.

Aztán megnéztük még a világ egyik naaaaagy erőművét ami a nem tudom milyen folyót duzzasztja fel és annak vizét használja áram termelésre. A miheztartás végett mondom hogy a lenti bal oldali kép alsó részén a gát tövében van egy fehér légypiszok…az egy busz.

Ezután elindultunk Kaukázus magasabb részei irányába (Észak-Svanet).Az út a pompástól a rettenetesig tartó skálán minden értéket végig járt.

Végig ennek a nem tudom milyen nevű folyónak a medrét követtük felfelé, majd egyszercsak valamikor este 6 körül megérkeztünk Mestiába, egyenesen a „Cafe Ushba” nevű vendégházba. A hely saját legendát érdemelne. Valamilyen hússal töltött lepényt ettünk, ami nagyon finom volt., majd az esti parti kedvéért Attila barátunk hozott egy üveg csacsát (a helyi pálinka dzsoli dzsóker neve). Az ott lakók igaziból kicsit furcsák voltak…az a szervezői infó hogy mivel kevés az oxigén, így mindenki kicsit bolond :) Pl kért valaki egy viszkit kólával és kitettek elé egy teljes üveg viszkit és fél liter kólát. Ja és eközben valami rettentő helyi zene szólt.

Aztán kiderül hogy világzenei fesztivál van a városban, így megnéztük azt is kicsit, aztán pihi. A következő nap nehéznek ígérkezik.

A Batumiban való ébredés után szolíd reggelit kaptunk, majd irány a Kaukázus alacsonyabbik részén át Kutaisi. A napi távunk kb 300 kilométer volt. Grúziában az a fura hogy gyakorlatilag minden autósofőr anarchista vagy részeg…vagy mindkettő. A városból kifelé menet láttuk például hogy egy rakodó darus teherautó sofőrje fent hagyta a darut, majd a nyitott daruval nekiment egy felüljárónak minek következtében a daru leszakadt a helyéről, Ő meg szentségelt.

A heliek vezetési stílusa könnyen szokható amúgy. A duda a legfontosabb kellék a kocsiban, így mindenre azt használják legyen az köszönöm, jövök, megyek vagy micsinálsztebunkó.

Szóval útban a Kaukázus alacsonyabbik része felé megnéztünk egy szovjet stílusú falut és benne egy vízesést és persze gyűjtöttük a kis pontjainkat.

Persze minden csak úgy ragad a Szovjetúnióban tanultaktól. Jól érzékelhető annak szelleme, vodka fogyasztási normái és a villanyszerelési trükkök is onnan maradtak szerintem.

Az úton persze már minden helyi kíváncsi volt ránk és mikor megtudta hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és mit akarunk mindenki örült az ittlétünknek. Az utakon rengetek az Ural, az UAZ és a Lada, de persze láttunk egy csomó ML Mercit és BMW-t is. Hiába no…ami menő az menő.

Köszönhetően annak hogy a helyiek jelentős része erős vodka befolyás alatt éli le az életét, az utak mellett elég sok síremlék van. Nagy keletje van a képpel díszítetteknek, ami mintegy megmutatja az elhunyt lelkének titkait is. Figyelembe véve a vodka fontos szerepét a legautentikusabb egy vodkás poharakat és az elhunyt arcképét ábrázoló kő volt…elképesztő.

Szóval haladtunk felfelé szépen és a tengerszint feletti kb 50 méteres magasságból felmentünk 2300 méter fölé. Teszek ide néhány képet az úton láttottakról (Adjara nemzeti park).

A Nemzeti Parkon átkelve leereszkedtünk a hegyekből és meg sem álltunk Kutaisi-ig, ahol egy rémes szálláson alszunk. Este bemegyünk a városba szétnézni mert egy – az elmondások alapján – világi hely. Jó éjt !

Halló, halló.

Kicsit ütemezetlenül kerülünk net közelbe, így ezért késtünk ezzel a poszttal.

Szóval este volt valami paprikás krumpli, amit közösen főztünk. Igaziból én csak pér krumplit vágtam fel és a munka dandárját mások végezték el. A főzés a parton volt, ami egy közelgő, majd a konkrét főző placcot elkerülő vihar miatt elég szeles volt.Eluntam hogy nem tudom nyitva tartani a szemem és csatlakoztam a Csontbrigádhoz, akik mindent vivő Tibi főszereplésével épp főtengely szimeringet tanultak cserélni a pajeron. A munka végeztével alvás, majd reggel indulás a sinop-i kempingből Batumiba. A napi táv 780 kilométer körül volt, ami ugyan rettenetesen hosszú volt, de javarésze kava négy sávos út volt, így annyira nem volt vészes.

Az úton persze azért siettünk, így az éber török rendőrök lefotóztak. Állítólag gyorsan mentünk, de szerintem ez egy marhaság. Igaziból csak az adatokat írták fel, nincs helyszíni bírság, nincs védelmi pénz, de a büntetés elég húzós. Annyit tudtam elérni hogy a lakcím és alvázszém helyére bediktáltam azt hogy „köztársaság” a jogsimról, illetve a lakcímnél megelégedtek azzal hogy Magyarország. Reméljük a legjobbakat!

A papírmunka után kedélyesen elbeszélgettünk a szervekkel és közben egy másik gyorshajtó is csatlakozott, így már volt tolmácsunk is. Azt az ukászt adták hogy ha el akarom kerülni a büntetést, nem megyünk száznál gyorsabban. Mondom és városban ? Azt mondták hogy ott is be kell hogy tartsam ezt a határt és nem lesz semmi gond :)

Valahol Trabzon városa után iszonyúan el kezdett esni az eső és rettenetes időben értünk a török-grúz határra. A határ jó időben maga a csoda. A Grúziába belépni szándékozókat először lepecsételi egy határőr, majd lepecsételi egy autó engedélyezős kiléptetős határőr, majd lepecsételi egy vámos határőr. A határon egy darab kapu van fenntartva a gyalog és személyautóval avagy busszal belépni széndékozóknak, így kábé ezren voltak előttünk a sorban. közben zuhogó eső. Hát ezt nem bírtuk kivárni, így vásároltunk magunknak egy „barátot” aki némi euró fejében jó nagy ordibálások közepette végig tolt minket a török oldalon, majd szép napot kívánva áttoloncolt a grúz oldalra. A grúz oldalon a személyautó utasai nem mehetnek át az autóban hanem ki kell szállniuk és gyalogosan kell bejutniuk az országba. Az autóval ellenőrzik az útlevelet, majd mégegyszer az útlevelet, majd az útlevelet és az autó forgalmiját, majd az útlevelet és tátáááám, már bent is vagyunk az országban. Bagyi és Bandika ezalatt eljátszották kb ugyanezt és a végén lefényképeztek minket, mert az kell :)

Tök sötétben mentünk el a szállásra Bandika első rangú navigációja következtében, ahol valami padlizsános, darált húsos paradicsomos izét ettünk, meg aki szereti az ilyen helyen az sült csirkét, ami nagyon finom volt. A szoba és igaziból az egész szálloda sugárzot valami olyan színvilágot, hogy egész egyszerűen nem találtam rá szavakat.

Kis rózsaszínnel megbolondítva a szobában a szivecskés és rózsás ágyneműt egyszerűen fenomenális az eredmény. A harmadikon laktunk, de ott nem lehetett megállítani a liftet, mert az a gomb nem folt jó, így a negyedikről kellett lesétálni ! Ja és egy helyi ember hozott kóstolót a heli borból, ami nem volt nagyon finom. A város (nem tudom írtam-e már hogy név szerint Batumi) a szovjet korszak nagy üdülő városa volt Szocsi mellett és csak a nagyon kiváltságosok járhattak ide nyaralni, de mindez már a múlté…és ettől jó ez az egész.

Törökországra vonatkozóan csak a következőket tudnám elmondani:

Az otthoni OMV kúton a múltkor tankoltam egyet (én magam) és mint megelőzően már annyiszor, a fizeésnél letettem a kártyámat a pultra. A kutas ember nagy fújtatva és kelletlenül felvette a kártyát és bedugta a gépbe. Mikor kérdeztem hogy van-e valami gondja persze nem mondott semmit csak a száját húzta.

Törökországban a Batumiba vezető úton inni akartuk egy kávét az egyik út széli kúton, és leparkoltunk. Kérdeztük, hogy kaphatunk-e kávét, de a kút „caffe bar”-ja nem működött. A benzinkút tulaja odajött és megkérte az egyik kutast (aki épp tankolt és ablakot mosott), hogy ha végzett főzzőn nekünk három kávét. Kihoztak az épület mellé egy asztalt és vagy hat széket és leültek mellénk. A tulaj bemutatta az öccsét, az öccse két fiát, megkérdezte hogy kifélék mifélék vagyunk, honnan jöttünk hová megyünk, majd elnézést kért hogy nem iszik velünk kávét, de ennek az oka az hogy Ramadam van. Ezután elmesélte hogy miként nyitotta a benzinkútját és hogy Törökországban 10 millió 10 év alatti gyermek él. A kávé után nem engedett fizetni és jó utat kívánt.

Holnap megyünk a hegyre….végre ! :)

Tegnap azt mondtam hogy ma nem lesz semmi…hát de. Szóval tegnap este az etil csoport rettentes munkát végzett a csapat jelentős részén. A mulatság felénél előkerültek a pálinkás üvegek és aki nem vigyázott az megjárta :)

Az este végén csak mi maradtunk a Csontbrigáddal és az amerikai csapattal. Utóbbiak az ördög koktéljának keresztelték el a pálinkát és hát cimboráltak is a nvadóval rendesen. Nagyon kíváncsiak ránk és elkezdve Sztálintól a kommunizmuson át eljutottunk odáig hogy a mostani amerika viselkedése a világban megosztja a véleményünket. Mindezt persze elég erős mondatokkal fűszerezve. Az este gyakorlatilag utolsó párbeszéde kb ez volt:

– Amcsi (asszem Rizzo-nak hívják): Elvehetem az öngyújtódat ?

– Gazsi (Gáspár a Csontbrigádból): Persze, Te amerikai vagy úgyhogy úgyis elveszed amit akarsz ! :) :) :)

Percekig kacarásztunk rajta.

Amúgy az amerikai srácokban szerintem nagyon durva bűntudat van az egész társadalmuk és országuk agresszív viselkedése miatt. Gyakorlatilag minden második mondatuk arról szól, hogy nagyon jól tesszük ha hülyének nézzük őket, illetve hogy őket minden nemzet utálja. Ennél komolyabb mélységekbe nem sikerült merülnünk a Velük való beszélgetés során.

Szóval tegnap este még megnéztük a csontos fiúk sátor építési próbálkozását, ami igen szórakoztató volt, majd alvás. A kempingben körülbelül hatvanezer béka és millió szúnyog van. Én előrelátással – hátha menekülni kell valami Isten csapása elől sátrastól mindenestől – nem húztam be a sátor mindkét zippzárját, ami megbosszulta magát természetesen. Apró figyelmetlenségemnek köszönhetően a behúzott ajtó a külső volt, így éjszaka bejött a sátorba pár béka, akik nem tudom hogy mit akartak tőlem, de szerencsétlen lett a vég. Annyit mondok hogy picit békás voltam ébredéskor.

Reggel gyakorlatilag mindenki az életéért küzdött. Volt Ahmed által készített reggeli, de én tudtam hogy mi az ami segít. Szmekket főztem, majd kávét hozzá. A nyelvem hegyén játszadozó iszonyú hosszúságú polietilén láncok kényeztetése után gondoltam pihengetek kicsit, de tervem meghiúsult. A csontos fiúk autója eleresztett egy liternyi olajat tegnap és meg kellett nézni. Csatlakoztam hozzájuk és bementünk szerelőért. Bagyi és Bandika eközben a Fekete tenger habjaiban ejtőzött.

A szerelők plázájában aztán volt minden. Szerelnek ezek bármit. A mi Mesterünknek egy négy állásos műhelye volt. Amiben kb 10 ember nem csinált gyakorlatilag semmit. Ücsörögtek a székeken és gondolom a munka rejtelmeit részletezték egymásnak. Annak megszervezése hogy egy szerelendő autóval odébb álljanak kb 15 perc volt és 4 ember kellett hozzá.

A csontos pajero haspáncélját kb fél óra alatt szedték le. Ez egy bazi acélból valósi lemez, amit négy csavar fog. Ehhez kellett három ember és kétszer fel is emelték közben az autót. Profik ezek :) Szóval haspáncél le és irány a mosó hogy megszabadítsuk az olajtól a kocsi alját. Ehhez átmentünk egy mosóba és ott teljes döbbenetünkre már várt minket Samir, a mosós ember. Samir egy fehér ingben fogadott minket. Volt rajta egy munkás nadrág, ami nagyjából az Ő mérete volt…hosszra. A nadrág dereka viszont nem érte be Samirt, így egy csecse kis madzaggal kötötte meg a gatyó derekát. A nadrág slicce konkrétam Vé alakban volt nyitva és kikandikált a hófehér alsó nadrág és hát a diszkkét kis dudor…micccsoda férfi ! :)

Szóval Samir bevezényelte a kocsit az akna fölé, lemászott és úgy ahogy volt fehér ingben elkezdte brigéciollal prickolni, majd nagy nyomású mosóval kezdte a mosást. Mire végzett, a fehérből fekete lett és hát egy igazgatás nyomai is vitathatatlanok voltak.

Az olajat lemosta, a kocsit visszavittük és bármit csináltunk, semmit nem találtunk…szóval az olaj mehet. Visszatérve a kempingbe végre leslattyogtam a partra, ami olyan 30 kilométer széles és az ég világon senki nincs rajta. A homokos part és a kábé 32 fokos víz nagyon fincsi volt. A vízben összeismerkedtem Bencével aki cnc marókat tervez és minden titkot elárult :)

Ezután Rizzo-val megjavítottuk a jeep-jük rádióját és ezért felrakott a fészbúkra…egész nap azt a vackot nézegetik…közben iszogatnak és felületes dolgokról csacsognak.

A parton még megtekintettük ahogy a szervezők megpróbálnak átkelni egy kb 30 centis vízen…ami alatt kb 50 centi laza homok volt…természetesen nem sikerült, így megtekintettünk egy mentési műveletet is.

Ma este főzés lesz…helyi alapanyagokból lesz paprikás krumpli valami rettentő ánizs ízű kolbásszal…kíváncsi vagyok. Minden szép és minden jó…aludjatok szépeket. Holnap Grúziából jelentkezünk.

Addig is hallgassatok régi szöveget, új zenével a Sziget nulladig napjáról:

Sükürüm büskürüm. Ma igaziból nem történt semmi. Reggeliztünk és nagyon kényelmesen autóztunk a török autópályán sokat és kb ennyi. körül értünk be, de mostanáig elég sokan nem értek ide még, így kevesen pörgetjük a kemping forgalmát.

Amúgy a kempingben van egy holland lakóbusz…jó távol álltunk meg tőlük, de majd meglátjuk mi lesz, de kutyájuk nincs.

Holnap pihengetős napunk lesz, így nem valószínű hogy lesz mit írni. Készülünk Grúziára. Jóccakát: