A reggeli gyors ébredést követően, végre irány az Aral. Miután megnéztük, amit akartunk, elvittük immár saját Portugáljainkat a saját autójukért és tűz Khivába, ahol most is vagyunk. Ettünk, ittünk, elég jót buliztunk. Mindenki rendben és jó van. Holnap irány Bukhara, ahol Laura és Gábor csatlakozik hozzánk. Jók legyetek…csók :)

Aral sztori:

A szép az egész Aral sztoriban, hogy egyáltalán nem balesetről vagy katasztrófáról van szó a kiszáradás kapcsán, hanem egy szovjet terv megvalósulásáról. Az akkori tudósok és mezőgazdasági szakembereknek, valamelyik vodkagőztöl ködös napon, eszébe jutott, hogy milyen pompás lenne ezen a környéken gyapotot termelni. Az Aralt tápláló folyót egészen egyszerűen elterelték a gyapotföldekre. Tervben volt még, hogy Szibériából (mer’ az ide közel esik) egy csatornán vizet vezetnek a környékre, íg ybiztosítva a közép-ázsiai terület vízellátását. Mondanom sem kell, hogy ezt a vizet sem az Aralba tervezték vezeni.

(itt elvileg kéne lenni vagy 20 méter víznek !)

Az ötvenes évek óta (amikor is elkezdték ezt a remek tervet), a tó ketté vált a víz szintjének csökkenése miatt, majd a kilencvenes évekre a vízszint 16 métert (!!!) csökkent…ez már kezdett szerintem gyanús lenni ezeknek az eszementeknek szerintem, mivel a víz már 80 kilométerrel visszahúzódott, a parton szárazon hagyva a régi kikötőket és az ott lévő hajókat is.

A halászat megszűnt, mert a vízszint csökkenése, és a vegyszerek gyakorlatilag kiirtották a halakat. A kiszáradó tóban már nincs annyi víz, hogy ott fenntartható módon lehessen mármit is csinálni. Ami víz megmaradt a tóban, az a párolgás miatt elkezdett sóssá válni, ami az édesvízi halaknak csak egy picit jó. Húsz faj tűnt el a föld felszínéről és kb 60000 ember maradt munka nélkül…

A kiszáradt mederből a tó eltűnése miatt elsivatagosodott tájon sós homokviharok indulnak, amelyek nyilván tök jót tesznek a még itt maradt emberekkel, és azokkal akiket elér az itteni szél.

Megy valami egyezkedés az érintett országok vezetőivel arról, hogy kéne víz a tóba, de elég nehéz elképzelni, hogy a jelenleg a gazdaság gerincét képező gyapot termelést elfelejtik és átállnak valami másra. Hát ilyen az, amikor a gondolatot tett követi. Pár kép a Muynakban felállítot emlékműtől (műholdképek 1950-től napjainkig, és a kikötő)

Reggel nem mondom, hogy frissen keltünk. kb 5 óra alvás jutott aznap estére és nem volt kannánk és nem láttuk a Kaszpi-tengert sem még. A kanna dolgon a bazárban segítettünk, de a tengerhez nem találtunk oda. Tudom, hogy egy tenger nagy és hogy „ki az a marha, aki nem talál meg egy tengert”…de mivel beleszóltam a navigálásba, így nem lehettünk sikeresek.

A sikertelen közelítési kísérletet után elindultunk a határ felé. Az út egy részét kb oly módon építették, mint nálunk az M7-est, csak itt kilógtak a betonkockákból a vasrudak. Miután ez a betonkockás izé eltűnt, a már megszokott látványt unatkoztuk végig, a határig.

A kazah oldalon minden rendben volt, de az üzbég oldal egészen jól hozta egy afrikai határátlépés szépségeit. Kb négy órát töltöttünk az üzbég oldali belépéssel, amit csak az a tény dobott fel, hogy a végén, a határőrök kérésére a kedvenc Molotov számomtól dübörgött a vámosok csarnoka :)

Az országba váltottunk némi pénzt, majd nagy sietve elindultunk az Aral tó medre felé.

Otthontól távolodva a benzin oktánszáma folyamatosan csökken. Itt már szigorúan 80-as oktánszámú benzin érhető el leginkább, melynek ára körülbelül 150 Forint literenként. Pompás autónk az alacsonyabb oktánszámú üzemanyaggal picit jobban megy és kevesebet is fogyaszt…én sem értem :)

Egy út menti kávézónál (ez volt kb a második épület a határtól távolodva az első 150 kilométeren) vettük észre Joao és Paolo (két portugál barátunk), valamint Thomas autóját. A niva (Thomas és kedves neje) egy picit elkezdte forralni a vizet és picit vizesedett a kipufogó tömítés is, ami ennél a motornál sok jót nek jelent. A vége az lett, hogy a Portugálok bepakolták a csomagjaikat a jó autóból a Fordba, ők maguk meg beültek hozzánk a tűzoltóba. Thomas és az Ő társa az Úrban pedig a portugál Nissan segítségével elhúzta a szakadt Nivát szerelőhöz, mondván, hogy másnap visszaadják az autót és készen lesz a Niva is :)

Szóval elindultunk befelé az Aral felé. Az út egy KC7 nevú falun keresztül vezetett, ahol tavaly picit felrobbant a gázszivattyúhoz tartozó turbinás izé és a körülötte lévő darut és egyéb cuccokat darabokban szétszórta néhány 100 méteres körzetben. Amúgy magából a faluból semmit sem láttunk, mert sötét volt már mire odaértünk és a tóig sem mentünk el, mondván, hogy úgysem látunk majd semmit. Volt szmekk, volt gázégő, mi baj lehet ? :) Éjszaka Gazsi a tetőről leköltözött a földre és ott aludt, Barnabás továbbra is a tetőt preferálta, míg én a hátsó ülésen aludtam. Reggel picit későn ébredtünk és némi pakolászás után indulás a tó medréhez.

Az immár sorozatos sikereket elkönyvelő határátlépő kommandónk megfogadta, hogy innentől minden nyugis lesz és szépen, szétnézve megyünk tovább. A rend orosz és éber orei megpróbáltak persze belerondítani ebbe a jó tervbe, de nyilván nem hagytuk magunkat. Először onnan indultak a leállításunk után, hogy elveszik az autót, mert ez egy tűzoltó (nem mondod !! :), és mi meg nem vagyunk szakmabeliek, majd jött a soksoksok ezer rubeles pénzbüntetés, majd kis várakozás és eljött a klasszikus „mit csináljunk magával”, majd a várva vártt „na menjenek”-ig azzal értünk el, hogy elmeséltem nekik, hogy öt határon (beleértve az oroszt is) a kutya nem szólt semmiért, így talán szerencsés lenne, ha ők sem tennék.

Szóval egyszercsak beértünk Astrakhanba. A szállás tök rendben volt és még este kaptunk szendvicset, borcsot és miller típusú amerikai sört (miért nem tartanak helyi sört a 8 féle import helyett ?). Annyira, de annyira jó volt zuhanyozni és ágyban aludni, hogy azt el sem lehet mondani :)

Reggelire a kása mellé vajas kenyeret adtak. Nem tudom, hogy ezek beszélnek-e a nyugat-afrikai vendéglátósokkal, de szerintem el kellene engedni ezt a vajaskenyér dolgot…vagy tenni rá egy kis szalámit, mert a hátamon feláll a szőr már tőle.
Indulás előtt ettünk egy kis pirogot még a helyi boltban és a kapcsolódó védőital is sokat tett jókedvünkhöz…majd kis városnézést követően indulás a kazah határra.

Kazahsztánt a teremtéskor Allah kifelejtette a jegyzetből, így mikor végzett, szegény jó kazahoknak nem volt országuk. Össze is fogtak a férfiak és elbattyogtak Allahhoz, hogy reklamáljanak. Mondták, hogy jó volna, ha nekik is lenne saját országuk, amiben vannak folyók, hegyek, síkságok, egy csomó fehérmájú és naponta fürdő, gyönyörű nő és rengeteg szesz. Mivel Allah látta, hogy hibázott, így összeszedte a maradékot, ami a világok teremtésekor maradt nála, és csinált egy majdnem hárommillió négyzetkilométeres országot. Mivel a vallás tiltja az alkohol fogyasztást, így büntiból a nőket sem az előző specifikáció alapján készítette el ebben az országban :)

A kazah határ sima volt…kb 10 perc alatt kiléptettek, majd picit tovább tartott míg be…mivel valamilyen gazdasági közösséget alkot a két ország, így a vámon sem kellett sokat egyezkedni. A határt követő pocsék utat kb 150 km-rel felváltotta egy pöpec új út, amin elkocogtunk Atyrau-ba.

Az országot – bár Allah kb az előzőek szerint hozta létre – nem mindanám változatosnak. nyíl egyenes úton kellett kb 350 kilométert autózni, majd a tankolás után még 450-et lezúzni Beyneuig. A tevéken kívül nem volt sok látnivaló.

Szállásunk nem volt természetesen, így mondanom sem kell, hogy a kocsiban és annak tetején alszunk…pompás, nem ?! A holnapi etap már Üzbegisztánban ér véget. Jóccakát

Ja, Misinek:
A Mamajev Kurgán Volgográdban van (régi neve Sztálingrád), ahogy írtad is. Elég durva harcok folytak a helyért a második világháborúban. A wikipedia szerint volt olyan nap, hogy a szorgos orosz tábornokok 10.000 orosz katonát küldtek a halálba itt. Többször is gazdát cserélt maga a hegy…és hát a sztori végét jól mutatja, hogy jelenleg senki nem beszél itt németül. Amúgy (http://hu.wikipedia.org/wiki/Szt%C3%A1lingr%C3%A1di_csata) érdemes megnézni a cikket :)
Barnabást természetesen nem harapta meg a kutya :) Igaziból a „majdnem megharapta”, csak annyit jelent, hogy megközelítette…vagy méginkább csak távolabbról nézte :) :) …nem kell mindent elhinni, ami az interneten megtalálható :)

Az ukrán-orosz határra hajnali 3 körül érkeztünk. A terv itt is működött, az időzítés sikeres volt. Picit problémáztak az általunk vitt kerekesszékek számával és a kábítószer kérdéskörrel is elvoltunk egy ideig, de végül hajnali öt körül már orosz területten támadta megMAJDNEM Barnabást egy kutya :) :) Gazsi egy rémületes toppantással szavak nélkül elkergette a fenevadat. Ez témát ad egész napra :) :) :)

Oroszhonban tankoltunk pénz nélkül és Gazsi otthagyott biztosíték gyanánt. Egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy a rubel váltás után visszajön értem, de valószínű, hogy nem jött el az idő arra, hogy elveszítség a „nyelv”-et :)

A Don felett átkelve találkoztunk végre Ákossal és VinczeGével, akik a hivatalos úton jöttek. Thomas és asszonya is ebben az országban van még, de ők a Niva utazósebességét figyelembe véve már korábban elindultak Astrakhanba, ahol az esti szállásunk lesz. Az autók és cimborák is jól vannak, de ennek örömére sem lesz hatalmas örömkösés ma este, mert három napja folyamatosan megyünk alvás nélkül. Bár pompás járművünkben itt-ott lehet pár órát aludni, de azért nem az igazi…és egy fürdés sem jönne rosszul. 3 nap, uszve 3000 kilométer és 5 határ átlépése van mögöttünk. Pihi lesz. Csók.

Annyira eldugott határátkelőt sikerült választanunk, hogy onnan nem nagyon vezettel elfelé utak. Valami kövekkel kirakott, még a német hadifoglyok által épített úton küszködtünk vagy négy óra hosszáig, majd elfordultunk dél felé. ahol Balta városon keresztül megtaláltuk a kivezető utat. Ezután rettentő érdektelen és hasonló minőségű úton ondultunk Dnyepropetrovszkon keresztül az orosz-ukrán határra. Dnyepropetrovszk egy csoda. Van benne Karl Marc proszpekt, meg lehet hajózni a folyón. Idéznék a picit avíttas Szovjetúnió című utikönyvből: „…Amint elhalad hajónk a város előtt, az általámos szép panorámából is kiemelkedik a pompás új kikötőépület…”. Emellett a munkások és mérnökök tízezrei is hasonlóan pompás helyen laktak, de azt a részt most nem találom :)

Ekkora boldogságot és ilyen csodás látványt mér feldolgozni sem tudunk volna, így vettünk tankolás közben szárított sós halat és összefutottunk a város legeslegmenőbb autós csapatával.

Mivel a tervünk megvalósítása (az irreális depozit Oroszországban is megvan természetesen) az ukrán-orosz határon is a megfelelő időben való megjelenést követelt, így egy gyors donyecki leveses, sült húsos és salátás vacsit követően indultunk a határra :)

És az aktuális sláger:

Ahogy Frodó és kis csapata próbálta elkerülni a gonosz orkokat Mória bányáin keresztül, úgy próbáltuk meg mi is az ukrán-magyar határ idiótáit :) A mi esetünkben Mória bányája a Transz-nyeszteri Köztársaság volt, ahol át kellett mennünk. Nem tudom, hogy Barnabásé volt az ötlet vagy Gazsié, de az biztos, hogy nemmel szavaztam :) A földrajzilag eltérő határ használata mellett tervünk fontos momentuma volt, hogy éjszaka támadjunk, amikor az okoskodó és kapzsi vámparancsnokok alszanak.

Szóval reggel nekivágtunk Erdélynek. A Kárpátokon keresztül kocsikáztunk esőben. Borsecben magálltunk nézelődni, de amellett hogy nagyon szép a hely, sok látnivaló nincs. Az erdélyi területet elhagyva egyszercsak elértünk a román-moldovai határra. Román oldalon nem volt semmi különös, eltekintve attól, hogy 3 euró belépőt szednek :)

MoldOvai oldalon egy helyi család szerintem legalább kéthavi pénzét költöttük vesztegetésre, melyben segítségünkre voltak a szintén a határon tartózkodó lengyel motorosok és Aleg, a segítőjük. Moldova annyira gáz hely, hogy szerintünk ők szívesebben lennének románok, mint moldovaiak. Iszonyú rosszak az utak és gyakorlatilag semmiféle élet nincs. Mindez persze lehet hogy nappal máshogy van, de ettől az apróságtól eltekintve egész úton szidtuk Őket.

A transznisztriai határon nagyon segítőkészek voltak a helyiek. Az utolsó határőr is segített a papperok kitöltésében és mindenről nyugtát akartak adni..a végén persze nem adtak, de hát ez ilyen :)

Az ukrán határt keresgéltük egy darabig, mert a közeli átkelőn nem mehet át zágrányic, így kb reggel fél hatra értünk oda a kritikus ukrán ellenőrzőpontra. Az autónkat itt is meglehetős gyanakodással nézték, de miután a hibátlan, második vh.-s kalligráfiával borított osztrák törzskönyvet meglátták, már tudtuk, hogy nem lehet probléma…az autóval. Azonban itt új szempontként megjelent, az ajándékhegy és annak értéke, valamint Gazsi drogfogyasztásának megléte, avagy hiánya. Míg Gazsit és cuccait a kábszeres kutya nyalogatta körbe, Barnabás azt biszonygatta, hogy a magnónk is működik. Eközben a vámos konténerben rövid oktatást kaptam arról, hogy hogy is kell csinálni:

• Ha adományt hozol, akkor azt hivatalosan le kell papperozni, mert nemcsak az ukrán, de az orosz oldalon is meglehetősen nagy vámot szabnak ki rá, ha ez nincs meg.
• A legcélszerűbb azt mondani, hogy saját cuccokat viszünk, amik nem újak és egy leltárban rögzített értéket képviselnek. Az érték összege adott személynél ne legyen több, mint 100 dollár…egyébként gáz van.
• Szó sincs arról, hogy az autódat a szármzaási országban kivonták volna a forgalomból, egyébként 10.000 euró depozitot kell letenni, ami a kilépéskor hrivnyáan kapsz vissza :)

Miután ebben megegyeztünk és a „humanitárius karaván” helyett inkább a „kiránduló baráti társaság sok cuccal” arckifejezésünket öltöttük fel, a vámosember lepecsételte, amit kellett és némi egyéb írogatások után utunkra engedett minket. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer örülni fogok annak, hogy bjutok Ukrajnába, de most ez a szitu. Az egy napos vezetési maraton-t megtoldottuk picit és jelenleg kelet felé száguldunk, hogy beérjük Ákosékat.

Jól vagyunk és robogunk Oroszország felé. Ahhoj.

Reggel a rajtnál igazán pontosan jelentünk meg. Kis pakolást követően egy nagy következett, miszerint a Thomas által összegyűjtütt tizenakárhány kererkeszék egészítette ki az általunk vitt járókeret gyűjteményt és focikat. Attila a reggeli szpícsében mindenféle problémákról és megoldásokról beszélt, de arra szerintem még a sokat látott gárdienes újságíró sem gondolt, hogy a szívás már az első nap elkezdődik :) De ne szaladjunk előre :)

Még nincs vége, tovább »

Amikor elkezdtük ezt a kirándulás dolgot úgy voltunk vele, hogy nagyon fel kell készülni és minden eshetőségre kell lennie valami megoldásunknak. Hogy ne érhessen minket baj – ami persze most is célunk – elkezdtünk szupi autót építeni, felszerelést összeszedni és úgy általában átgondolni, hogy mit is vigyünk magunkkal. Az eredmény az én esetemben 19 darab bezacskózott alsónadrág/zokni/póló trió, rettentő mennyiségű gyógyszer, és három (igen három :) GPS volt. A szerszám vonal még érdekes, mert szerintem simán kivehettük volna, majd felújítva visszaszerelhettük volna a merci motorját az út során bárhol :) Az autónk három tonna felett volt súlyát tekintve és nem volt igazán kényelmes helyünk semmihez. Akár úgy is megfogalmazhatnánk, hogy minden felszerelésünk megvolt ahhoz, hogy egy rettentő aszteroida támadástól is megmentsük a világot, de erre semmi szükség nem volt.

Az eltelt 5 évben a hozzáállásunk elég jelentősen változott. Még nincs vége, tovább »

Húúúú, nem is tudom hol kezdjem az egészet. Megyünk ugye messzire és kerestünk kocsit, ami egyszerű, gyors, kényelmes és nagyon jó terepen. Mindezek mellett benzines és olcsó (ezer euró a limit ! :). A létszám tekintetében volt némi bizonytalanság, mert először Zoli barátom jött volna fixen és Grünci fixírozta a lehetőséget, de utóbbi csak húzta, húzta, majd nemet mondott…előbbi kedvencem pedig visszalépett valami mondvacsinált okokból. Ekkor kapcsolódott be az érdeklődők körébe kb egy hónapja Laura és Gábor, akik fixek lettek, de csak Üzbegisztántól…Gazsi a jött volna Oroszhontól és így már csak egy hetet kellett volna egyedül lennem az autóban…ami nem lett volna baj, mert ott lett volna a másik autóban kedvenc Barnabásom és Lőrincem. Még nincs vége, tovább »