A legelején le kell szögeznem hogy egy cseppet sem vonz az aszfalton való közlekedés. Nincs benne pláne. Az ember beül a kocsijába…elkocsizik ahová csak akar…közben azon izgul hogy valami félkegyelmű/kialvatlan/részeg (tetszőleges rész aláhúzandó) nehogy nekimenjen. A mai autók megbízhatóak és műszaki szempontból sincs semmi különös izgalom. Gondoltam eddig :)
Aztán jött Szabi és a Nansen Projekt, aminek keretében szervezett egy túrát, aminek a célja hogy áthaladjon egy nem létező országon, majd erősítse a lengyel-magyar barátságot és a végén elérje a Balti tenger partján fekvő Hel falucskát. Pici nehezítés a dologban hogy az első kb 1000 kilométeren – ha megoldható – ne tankolj.
Még ebben sincs pláne, mert ha a kocsi hátuljába betesz az ember egy két hektós hordót tele gázolajjal, akkor nincs más dolga, mint kocsikázni. Itt jött egy András barátommal való beszélgetés, aminek kapcsán előjött hogy hát ezt bizony robogóval lenne truváj megcsinálni…Szóval robogó van, ezerkilométeresmágia kész…szombaton reggel 8-kor indulás a Petőfi Csarnoktól :)
Igen régen voltunk már versenyen, így ideje volt hogy autózzunk egyet. Az aktívak igencsak megfogyatkoztak, így a régi társakat kellett aktiválni a kocsiba. Endre és Lackó voltak rábeszélhetőek. Szombat hajnalban valamikor fél öt után keltem és indultam Pestre, majd némi kavargást követően még épp időben érkeztünk Bérre – egészen pontosan a béri Andezit Holtelbe (innentől: Lö’otél) ahhoz hogy láthassuk minden Ladák Urát ahogy kibattyog a kocsijához :)
Szombat reggel kedvenc unokaöcsémmel az oldalamon felkocsiztunk a városba ahol a metró jár és elmentünk megnézni a Csontbrigád André nevű terepjáróját versenyre való alkalmasság megállapítása céljából. Mivel a bal felső lengőkarból félig ki volt szakadva a felső gombfej, az autót alkalmatlannak minősítettük és immár együtt vágtunk neki a versenynek. A rajt a hungexpo területén volt valami kiállítás apropóján. Beiratkoztunk, megszereztük a napi feladatok pontjait és rögzítettük a csomagtartó tartalmát, valamint a hátsó ülést hogy Barnabás és Gazsi is biztonságosan utazzon.Még nincs vége, tovább »
Estig úgy volt hogy a Csontbrigád kétharmada és mi két csapatban vágunk neki a Budapest kerülő versenynek, de este Barnabás megfejtette hogy a kocsijuk kereke nem véletlenül dől meg kb 15 fokban, így drága jó unokaöcsémmel kiegészülve négyesben indultunk nyerni a Budapest-Budapest csellendzsen.
Az imént megjavítottam a világjáró notebook töltőjét, összeszedtem a térképeket, bekötöttem az invertert, kipakoltam a kocsiból a Kaukázus óta „ott felejtett” konzerveket és írtam egy listát arról mit kell reggel még pakolnom. Holnap délelőtt 11 felé rajtolunk a Hungexpo területéről…ha valakit érdekel, lehet jönni pacsizni. Addig is hallgassátok – Kevin Manning nyári kedvencét. Jóccakát !
Pénteken tovább bonyolódott az amúgy igen egyszerű helyzet és végül némi kavarás után az AT gumikkal és immár hátsó szélvédővel pimpelt mercivel indultunk. Este hét után cammogtunk le elég nagy ködben Barnabással Pécsre, majd a Tenkes csárdában ettünk este 10 körül egy gulyást és éjfél után értünk a Hosszúhetény melletti szállásunkra. A szállás – mondjuk úgy – sajátos volt. Mint megtudtuk kastély stílusban (!!!!!!) épült és az egykori démász főnökei jártak ide kufircolni. A kastély stílus, tapasztalati úton érzékelt, jellemzői: a párizsi és olasz felvágott alapú reggeli, a nyolcvanas évek végi berendezés, a rövid ágyak, és minden egyéb ami egy szot üdülőt jellemezhetett valaha. Külön érdekesség volt, hogy a Mecsek eme turisztikai ékkövében a melegvízzel nem volt probléma, sőt ! Legalább 60 fokos víz folyt a csapból…Hiányzott viszont a hideg víz, amivel gyakorlatilag hasonló helyzetet teremtettek az égiek, mintha csak hideg víz lett volna.
Reggel cicamosdást követően magunkhoz vettük a már említett párizsi alapú remeket és bementünk kávét szerezni Pécsre. A rajtról – hírügynökségi jelentések szerint – elkéstünk, más vélemények szerint a többiek értek oda túl korán…mindenesetre ez sem akadályozott minket az átütő erejű kezdésben. A pécsi Pappas udvara volt a rajt és a bemutató terem a nevezés helyszíne. Itt találkoztunk a régről már igen jól ismert egykori Bamako szervező hölggyel, aki most sem hazudtolta meg önmagát. Frusztráltan vette tudomásul hogy elkésett két köcsög, aki van olyan pofátlan hogy nevezni akar…és ráadásul akkora bunkók voltunk hogy nem találtuk ki hogy mennyit kell fizetnünk és hogy azt a jelentkezési processz mely’ pillanatában gondolja megkapni a művésznő.
Szóval elindultunk és kezdtünk mindenféle koordinátákat keresni. A versenyen az egyes pontok nem egy útvonalra felfűzve voltak elérhetőek, hanem kupacokban, szóval arra mentünk amerre csak kedvünk volt. ÉviA frusztrált nő okozta csapást követően a nap kisütött és egy pompás napon nagyon klasszul szétpakolt pontokat érintve ment a verseny. Volt egy picit sarasabb rész, ami apró szívást jelentett a kocsin lévő gumi miatt. Valahol a Dráva közelében találtunk egy mezőgazdasági területet, ahol közel 1m mély volt a sárban a nyom. Barnabás már itt kezdte feszegetni a „Barátunk a mélyszántás” vonalat, de akkor még nem hittem Neki :) Délután Szigetváron találtunk egy echte bajor vendégházat ahol csak a panzió lakóit szolgálják ki az étteremben. Szerintem ez nem más mint a dübörgő gazdaságunk ékes bizonyítéka…Barnabás szerint egyszerűen az alkalmazott félre érthetett valamit a főnöki ukászból.
Végül egy pizzériában ettünk csevapot, lepényt és ittam egy jó kávét. Némi sötétben valósi tekergés után pont határidőre értünk vissza a szállásra és némi csacsogás és sör után alvás a kéjlakban.
Vasárnap reggelre esett némi eső, minek kapcsán a gumiproblémáink tovább súlyosbodtak Gyakorlatilag minden problémás helyen barátunkon – a mélyszántáson – mentünk, majd a második napot hibátlanul teljesítve értünk a célba. Szerintem az első, a második és harmadik helyet is elfoglaltuk, de a hivatalos végeredményt még nem tudom mi lett.
A cél egy épített offroad pálya mellett volt, ahol Barnabás az ő Szent Szamurájait csodálta egy darabig, én meg még azt próbáltam kitalálni hogy miként tudnánk az agyagos pályán menni a mercivel…végül eljutottam oda hogy sehogy és eljöttünk haza :) Nagyon frankó verseny volt, részünkről elkövetett pocsék szállás választással.
Hétvégén fél Sysman és fél Csontbrigád felállásban mennénk ugye Pécs mellé autózni. Barnabással megyünk és megcsapkodjuk a Jeep klub tagjainak szája szélét pontkeresésben a tervek szerint, de van némi gond. Van három potenciális autónk…az öreg, az angol és a merci :)
Nagyon vicces, tekintve hogy az öregnek elkezdett sikítani a kuplungja (valószínűleg lekopott a szinter), az angolnak még nincsenek rendben a papperjai, a mercinek meg nincs hátsó szélvédője (mióta az árvízkor a Belegrádba való kaja és vízhordás után a helyi nemzetiség azzal mutatta ki háláját hogy jól kifosztotta az autót), Sümeg óta nincs külső visszapillantónk, illetve beindítani sem tudtam a múltkor. Innen szép nyerni :)
De a lényeg hogy hétvégén verseny !
Halló, halló…tegnap megérkeztünk Jerevánba..utunk eseménytelen volt, bár megnéztük az Ararátot (tudjátok, Noé, meg bárka, meg ilyenek)…minden kafa…másodikak lettünk a csuda versenyben…holnap indulás haza. :)
A kapani ébredés után irány Jermuk felé. A mai napot is lájtosan terveztük, így a versenyben bebetonozódott állást tovább görgetve keztünk bele az utolsó versenynapba (a túra utolsó napján már nincs feladatlapunk). A tatev-i monostorban kezdtünk, amihez jelenleg még egy rettenetes állapotban lévő hegyi út vezet. Ezen felcaplatva kábé kettővel értünk el egy nagyon mély völgyek találkozásánál fekvő kolostorhoz. Csodaszép a hely és még érdekesebbé tette, hogy a templomban épp mise volt (vagy ha nem mise a neve, akkor valami ami misére emlékeztet).
A pap fent az oltár előtt, a hívők előtte és mint egy színdarabban, történik minden a forgatókönyv szerint. A pap és segítőinek éneke kb 300 évvel repített vissz az időben. Szép és hangulatos hely. Tatevből vissza a főútra és irány Zorats Karer, ami a helyi stone henge. Mindenféle történelem előtti emberek, mindenféle ismeretlen okokból köveket pakoltak fel fura alakzatban és fúrtak rá lukakat. Ha jól értettem a tájékoztató táblákat, senkinek sincs halvány lila dunsztja sem arról hogy miért vannak ezek ott, de mindenesetre érdekes.
A napi célunk – mint az már írtam – Jermuk volt. Ez a helyi Hajdúszoboszló mindenféle gyógyvizekkel és 60-as évek beli SZOT üdülőre emlékeztető szanatóriumokkal és szállodákkal. ELmentünk enni és a helyi szokások szerint ettünk: sajtokat, túrós joghurtos paradicsomos izét, friss zöld fűszereket kenyérrel, sült bárányt, sült csirkét, sült malacot, sült zöldségeket, kebabot és sült krumplit…mindebből elképesztő mennyiséget…persze vodkát és sört is kaptunk…mindez egy igen puccos helyen kerül fejenként olyan 7-8 eurónyi DRAM-ba. Attila szerint drága hely :)
Ezután visszajöttünk a szállásra és megyek lefeküdni. Holnap már nincs verseny, csak laza kocsikázás a főúton…már ha tudok szerezni gázolajat a kocsiba, meg igen csehül állunk jelenleg :)
Az egész ott kezdődött hogy Sztálin, a félkegyelmű paraszfiú aki előtt hevert a világ harmada, a Szovjetúnió köztársaságainak határait – nyilván nem kevés politikai megérzéssel – úgy húzta meg hogy Hegyi Karabah és Azerbajdzsán kapcsán volt egy kis etnikai keveredés. A területen pár várost lecsatolt Hegyi Karabahból és azt Azerbajdzsánhoz csatolta, így ott elkezdett élni százezernél egy kicsivel több azeri. Plusz fűszer volt a szituban hogy az azeriek mohamedánok, míg Karabah lakosai Örmények (így keresztények). A Szovjetúnió kezdte az összeomlás jeleit mutatni Peresztrojka ide vagy oda és a nagyrabecsült (de szerintem inkább szintén félkegyelmű) Gorbacsov elkezdte feloszlatni azt. A határok kapcsán azt a rettentő jó döntést sikerült meghoznia hogy a „történelmi” határok úgy jók ahogy az Sztálin és bandája kitalálta.
A FÁK létrejötte után már 2-3 hónappal az örmény (oh pardon, karabahi) hadsereg úgy gondolta hogy ez márpedig így mégsem jó, így és elkezdte a határt eltolni az eredeti Örmény határ közelébe, de volt némi gond. Ott volt Aghbat városa mintegy százezer azeri lakossal. Ez a pöti málőr szerintük jól kezelhető volt azzal a módszerrel hogy az azeriek lakta várost gyakorlatilag a földig rombolták. Tankokkal lőttek szét mindent, de mindent, így téve finom utalást arra hogy itt márpedig a mohamedánoknak helye nincs. Ezt az azeri vezetés nyilván nem nézte ölbe tett kézzel és igen jelentős török támogatással ellentámadásba kezdtek, és ezt a rettenetes játékot játszva 3-4 éven keresztül lőtték egymást. Ezen idő során mintegy 30.000 halottat sikerült elföldelni, majd valamilyen nemzetközi támogatással sikerült egy senki földjét létrehozni, ami elvileg azeri terület, de a gyakorlatban Karabah része. Na ez az Aghbat nevű város és a tűzszüneti zóna volt idejövetelünk egyik célja a grúz hegyek mellett.
De ne szaladjunk előre ennyire. Reggel ébredés az irdatlan terekkel bíró szállodában, evés és indulunk. Illetve csak indulnánk, de el kellett mennünk egy a szállodához igen közeli épületbe, ahol a Kultúrális és Ifjúsági Miniszter helyettes, meg pár újságíró, valamint a helyi tévé várt minket. Adtunk interjút, csacsogtunk, majd hirtelen felindulásból meg kellett látogatnunk a helyi interenetes valamilyen központot, ahol a helyi gyerekeket tanítják az internet és netes kommunikáció rejtelmeire. Kaptunk kv-t, lájkoltuk a fészbúkon a helyi srácokat, majd közös fotó, majd Attilával lettünk a „Celebrity of Karabah” dicső cím tulajdonosai :)
Kellett volna vízumot kiváltanunk, de mivel a szolgáltatás picit nehézkes volt, így ezt kihagytuk, mondván hogy katona legyen a talpán aki utolér minket azokon az utakon :) Ezután indultunk Aghbatba.
Egészen elképesztő a hely. A valaha volt százezres városban ma senki, de senki nem mozog. Minden szét van lőve és a háború óra eltelt tizennyolc év is ott hagyta a nyomát a helyen. A föld alatt ott az összez közmű és néhol a villany vezetékek is a helyükön vannak, de – micsoda fintor a sorstól – a helyi mecseten kívül nem nagyon találtunk ép épületet. Megdöbbentő emlékmű ez annak kapcsán hogy miként nem képesek a különböző népek és vallások egymás mellett élni.
Aztán egyszercsak indultunk tovább dél felé a tűzszüneti zónában. Valahol félútona Csontbrigáddal közösen készítettünk magunknak egy szmekk és sólet alapokon nyugvó ebédet, és elérve az iráni határt picit nyugatra fordulva kaptattunk fel ismét a hegyek közé. Nagyon szép volt az út és elég izgalmas is. Az út egyik oldalán felfelé 150 méter, a másik oldalon lefelé 200 az Arak folyó partján. Szép volt ez is.
Aztán még némi aszfaltos hegyi út megtétele után megérkeztünk Kapan frenetikus városába. Vacsi után némi sört vételeztünk és itt vadult meg az este. A szálloda tulajdonosa egy Arman nevű ember, aki mindenképpen szükségét érezte egy szerinti spontán mulatság kialakulásának, így mindenkit beparancsolt az asztalához, majd komoly mennyiségű ételt és italt rendelt. Gyakorlatilag 27 másodpercenként hangzott fel a ribjáti, pitty és szintén az Ő akarata szerint volt „spontán” tánc és mulatság…az Úri közönség táncol :)
Szabolccsal elmenekültünk egyszercsak a szálloda elé, ahol megláttunk egy terep színűre festett ezerötös ladát. Szabolcs orosz tudását összeszedve megkísérelte megvásátolni eme csodás járművet. Kb ezeket mondta hogy: Mózsná…öööööö….mózsná ? Végül eljutottak a „nem eladó”-n keresztül, a „nagyon sokba kerül”-ön át a 600 dolláros végösszegig, de miután kiderült hogy ez egy katonai rendészethez tartozó autó, a sofőr felajánlotta hogy megmutatja a várost…ekkor este 11 óra múlt kb. Végig krúzoltunk mind a hat utcán és megtudtuk hol a posta, a klub és az iskola, de csak kibúvott a szög a zsákból, mert a sofőrrel – aki mint kiderült maga volt a városban a katonai rendészet vezetője – be kellett mennünk a boltba sört venni. Ezután még kocsikáztunk kb 5 percet, majd visszavitt a szállodába és szép jó estét kívánva elváltunk, majd alvás.
You must be logged in to post a comment.